Örökségünk Arad és Hunyad megyékben

Alighogy hazaértem a szívmelengető élményekkel teli erdélyi - csángó túráról, másodnap fordultam is vissza napkeletnek, hogy Padányi Gergő barátommal, a szombathelyi Markusovszy kórház kiváló onkológusával bejárjuk a régóta vágyott Hunyad megyei tájat, különösképpen a gazdag épített örökséggel bíró Hátszeg-vidéket. Kastélyok, nemesi kúriák és középkori templomok emlékeztetnek azokra az időkre, amikor a Nopcsák (Szacsal, Alsófarkadin, Demsus), a Kendeffyek (Őraljaboldogfalva, Malomvíz, Felsőszálláspatak), a Marák (Fehérvíz, Nagypestény, Demsus), a Cholnokyak (Csolnakos) vagy a Barcsayak birtokoltak teljes falvakat. Ezek az uradalmak a kommunista rezsim kisajátítása után hol jobb, hol rosszabb állapotban fennmaradtak az utókornak, ahol az örökösök ma ádáz munkával próbálnak új életet lehelni a ódon, sokat megélt falak közé.

Miként a romániai területen első nap ránk váró 200 km-t nem szerettük volna „haszontalanul” eltölteni, úgy döntöttünk, hogy a Kőrősjenőt és Borossebest átszelő főútról északra kanyarodva a mélyebben fekvő szórványvidék felé vesszük az irányt, hogy szemügyre vegyük az Arad megyei állapotokat.

Elsőként Seprős községbe látogattunk, ahol a Czárán család ma is impozáns klasszicista kastélyánál álltunk meg. Az épület kitűnő állapotban van, minthogy önkormányzati tulajdonként a községháza funkcióit látja el. Ezen a településen született Czárán Gyula, aki a környékbeli barlangok kutatójaként és a Bihar-hegység túraútvonalainak megalkotójaként szerzett országos hírnevet. Seprős öntudatos lakói kétszer is beírták nevüket a történelemkönyvekbe. 1824-ben a falu új nagybirtokosa újra kívánta osztani – természetesen a számára legkedvezőbb módon – a határban lévő földeket, amit a helyi jobbágyok nem is tűrtek szó nélkül, és a főúri önkény ellen fellázadtak. Bár törekvéseiket letörték, a kártalanítás végül mégsem maradt el. A községháza előtt pedig három tábla őrzi az 1949-es kollektivizálás elleni lázadás emlékét, mely során a Seprősre nagy erőkkel kivonuló milícia és határőrség több embert elfogott, sokakat bebörtönöztek, néhány lakost pedig helyben kivégeztek, a holttesteket elrettentésül az úttestre hányták.

Innen a szomszéd településre, Csermőbe indultunk, ahol a katolikus templom és a zsinagóga után megtekintettük a mai állapotában siralmas képet mutató, hajdan igen elegáns vasútállomás épületét, amelyen még ma is látszanak a díszesen faragott fa homlokzati elemek. Épp a napokban olvastam a Diaszpóra Alapítvány internetes oldalán, hogy a település kevés magyar gyermeke délutáni, fakultatív óraszámban kéthetente kap anyanyelvi oktatást egy Pankotáról érkező házaspártól.

 

Bél településre érve búcsút veszünk a nagy magyar alföldtől, innen már a Béli-hegység lankásabb dombjaira kapaszkodunk fel.  Bél korábban járási székhely volt, már másfél századdal ezelőtt is román többséggel és jelentős számú magyar kisebbséggel bírt. Központjában három felekezet templomát találjuk, a katolikusoké egy kisebb magaslaton áll. A bejárat mellett a földön hever a többmázsás nagyharang. Oldalán az 1926-os évszám olvasható, amiből kiderül, hogy az első világháború után még népes gyülekezete lehetett a béli pápistáknak. Nem kevéssé szomorú látvány a katolikus parókia üres, láthatóan használaton kívül álló épülete, a magyarság Bélen sajnos a végóráit éli.

Arad megyei portyánk utolsó és szívünknek legkedvesebb állomása a déznai várromok mögött várt ránk, ugyanis a gyógyhatású fürdőjéről, az itt kitermelt vörösmárványról, valamint vasolvasztásáról híres Menyházára látogattunk. Hévize mozgásszervi és női betegségek gyógyítására kiválóan alkalmazható, gyógyfürdői rangját még 1896-ban ismerte el a bécsi udvar. A település hírnevét gróf Wenckheim Frigyesnek köszönheti, aki Menyháza és Borossebes között keskeny nyomtávú vasutat is kiépített. A vonalon nem csupán személy-, de teherforgalom is zajlott, innen szállították az osztrák tartományokba a menyházai vasércet.

A monarchia idején épített elegáns villák ma megújított állapotban várják a látogatókat, s tapasztalatunk szerint a magyarok körében is egyre nő a fürdő vonzereje. Ha már ott jártunk, egy rövid úszás erejéig mi is belekóstoltunk a híres menyházai fürdőéletbe.

 

 

Amitől menyházai tartózkodásunk igazán emlékezetes marad, az Florea Magdi nénivel, a település utolsó igazi magyarjával való találkozásnak köszönhető. Bár Menyházán számtalan családban élnek még magyar származású, vagy elmagyarosodott emberek, az ő családja az utolsó, ahol minden családtag katolikus – még Magdi néni unokája is. Házon belül viszont egyedül ő beszéli a nyelvet, bár lánya, aki a helyi iskola angoltanárnője, szintén kiválóan ért mindent. „Hogy szolgál az egészsége?” – kérdezzük tőle, mire Magdi néni elmondja, hogy a közelmúltban két infarktuson is átesett, valamiért már nem úgy működik a szíve, ahogy kellene. Pedig olyan vékony, törékeny kis teremtés, nem szabadna így lennie.

 

Néha-néha felkeresik őket Magyarországról, mert néhány éve eljött hozzájuk a közszolgálati televízió, hogy interjút készítsenek a maradék magyarokkal. Így került be Magdi néni a köztudatba, s jutottunk el mi is a felvételnek hála Menyházára, remélve, hogy nekünk is lesz majd lehetőségünk szót váltani vele. 

A veranda tele van szebbnél szebb muskátlival, ott foglalunk helyet. Míg a kávé lefő, előkerül egy nagy fénykép album, melybe Menyháza, s persze a család története is bele van foglalva. A lapokon régi újságcikkek,  fényképek és képeslapok elevenednek meg, melyeken többek között Wenckheim grófék,  a régi fürdőépület, és a gyönyörű villák is meg vannak örökítve. Menyházán régen nagyon sok katolikus család élt. A 18. században, amikor fellendült a bányászat, a Kárpát-medence minden pontjáról, de még azon túlról is sokan telepedtek ide. Magdi néni családja például a Felvidékről származik. A katolikus templomot a lánya tartja rendben, ha már ott voltunk, természetesen azt is megnéztük. Eredetileg az 1700-as években épült, majd gróf Wenckheim Frigyes és neje, Krisztina, 1893-ban kibővíttette. Benne található az az egyházi zászló, ami talán a legszebb, amit valaha láttam, és Szent Istvánt ábrázolja, ahogy felajánlja a Szent Koronát Szűz Máriának.

 

Magdi néni lányát kérjük, jöjjön fel velünk a katolikus temetőbe, ahol felmenői, a Zollerek is nyugszanak. Legfentebb megtaláljuk a nagy barlangkutató, Czárán Gyula sírját is, s megannyi más ismeretlen emberét, akiknek emléke Menyházán lassan-lassan feledésbe merül.

Már tíz óra is elmúlt, mire Hunyad megyébe érünk, de Fábián Adél néni, a csernakeresztúri szállásadónk így is meleg vacsorával vár. Mint kiderült, ismerősként térek vissza, hiszen legelső erdélyi utam alkalmával is nála szálltunk meg. Kitűnő főztjében és vendégszeretetében ezúttal sem kellett csalódnunk.
Vasárnap reggel első utunk Alpestesre vezetett, ahol részt vettünk a 9 órai istentiszteleten. Tulajdonképpen a templomot szerettük volna lefényképezni, de aztán a gyülekező hívek és a vajdahunyadi lelkész invitálására mi is helyet foglaltunk a padsorokban. 

Miután magunkévá tettük a lelki táplálékot, amit a tiszteletes úrtól hallottunk, felkerekedtünk a Hátszeg-vidék felfedezésére. 

Elindultunk hát a csolnakosi víztározóhoz, hogy felkutassuk azt a két templomot, melyet a bözödújfalusi faluromboláshoz hasonlatosan ítéltek hajdan pusztulásra. A tó helyén egykor több település is állott, melyeknek lakóit 1962-ben a környező dombokra telepítettek, és így Csolnakoscserna néven egy új települést hoztak létre. Az egykor valószínűleg Királybányához tartozó templomok ma üresen és elhagyottan néznek farkasszemet a vízparton ücsörgő horgászokkal.        

A Cserna-patak völgyében továbbhaladva csodálatos kilátásban van részünk, ahogy az 50 méter magas szurdok tetejéről körülnézünk. Amint a völgy kiszélesedik, zöldellő domboldalak és kupacba rakott szénaboglyák látványában gyönyörködünk. A táj roppant magávalragadó a civilizációtól távol eső Alsónyíresfalván – a színromán kis községben szinte megállt az idő. A Hátszeg-vidéken amúgy nincsenek igazán távolságok, egy jól kiválasztott kiindulópontból a legtöbb település hamar és gyorsan elérhető. Kivéve, ha az ember autóval kíván egyik településről a másikra eljutni. Alsónyíresfalva és Demsus ugyanis mindössze 10-12 km-re fekszik egymástól, de a térkép által jelölt összekötő utat sehogyan sem találtuk. Mint kiderült, az átjárás autóforgalom számára lehetetlen, így egészen Vajdahunyadig vissza kellett kanyarodnunk, hogy egy jó 50 km-es kerülő után megérkezzünk a szomszéd faluba.

A Hátszegen elfogyasztott tartalmas ebédünk (pörkölt puliszkával) után a műemlékek nyomába eredünk. 

Demsuson, a gyönyörű fekvésű ősrégi településen a Maráknak és a Nopcsáknak is megtalálható egy-egy kúriája. A település mindazonáltal nem róluk, hanem elsősorban az építészeti különlegességnek számító középkori templomáról híres.  Az épület anyagát a közeli Várhelyről származó római kövek és a hatalmas terméskövek adják. Jellegzetes eleme a több sorban is végigfutó fűrészfogsor, amit később viszontlátunk a zeykfalvi és az őraljaboldogfalvi templomok tornyain is. Építését amúgy a 13. századra teszik, a románok a legrégebbi görögkeleti templomként tartják számon, jellegéből fakadóan azonban sokan valamiféle áldozótemplomot látnak benne. Hajdan erős református közösség is élt a településen, így a reformátusok és a görög keletiek közösen használták a templomot. A cinteremben 19. század végi magyar sírköveket is találtunk, ami azt valószínűsíti, hogy nagyjából a 20. század elején halt ki Demsus magyarsága. A templomtól nem messze viszonylagos jó állapotában találjuk a Mara család egykori kúriáját, de a falu központjában álló Nopcsa-udvarház beomlott födémmel, sorsát bevégezve várja már a „nagyszerű halált”.    

Demsusról a közeli Nagypestényre igyekszünk, ahonnét csodálatos rálátás kínálkozik a Retyezát hegyvonulataira. A faluban árván, gyülekezet nélkül áll a kicsiny, de csodaszép 14. századi református templom, melyben még egyetlen élő híve, a 85 éves Csegezi Árpi bácsi mesél a régi időkről. Gyermekkorában még huszonöten-harmincan is jártak istentiszteletre, mert hajdan még voltak itt sokan magyarok, de mára mind kihaltak, s most ő az utolsó. Szomorúságát tovább növeli, hogy a szolgálatra kirendelt hátszegi lelkész olyan ritka vendég nála, mint a fehér holló. „Mi lesz a templommal, ha Árpi bácsi is itt hagy minket?” – kérdezem. Szemei megtelnek könnyekkel...

Boldog, ha megkeresik őt magyar szóval, mert bizony sem a családjában, sem a faluban nincs már senki, akivel gondolatait anyanyelvén megoszthatná. Felesége román asszony, akit a szomszéd faluból hozott magával. Érti, amit beszélünk, de mivel nehezen jár már, a nagy meleg elől behúzódik inkább a hűvösön lévő udvari pamlagra. Árpi bácsi süteménnyel és jófajta szilvapálinkával kínál, majd elébünk tesz egy, a vajdahunyadi vasbányászat történetéről szóló könyvet. Több száz, több ezer környékbeli embernek adott munkát hajdan a vaskohászat, a monarchia nehézipara akkor felvette a versenyt a legfejlettebb nyugat-európai hatalmakkal is. „Azóta mindent elrontottak.” – legyint lemondóan. Mesél a kertjében termő gyümölcsökről, meg a régi nagy retyezáti kirándulásokról, s mi boldogok vagyunk, mert hallhatjuk még beszélni.

Búcsúzásképpen kezünkbe ad egy zacskó körtét, s mellé egy üveg szilvóriumot, majd lassú lépteivel – egy botra és egy mankóra támaszkodva – kikísér minket a kapuig, s még hosszasan néz utánunk, amíg autónk el nem hagyja a látóteret.

Míg a nap le nem szentül a horizonton, sebesen áthajtunk a Kendeffy család egykori malomvízi birtokára, ahol már csak az uradalom és a hozzá tartozó kápolna csonka falmaradványai látszanak. A falu felett magasodó sziklaormon állnak még a hajdani Kolc várának romjai, s vele szemben a teljes épségében megmaradt középkori kápolna, amely ma a görögkeletiek használatában van. Nyilvánvaló idegenforgalmi célokból ügyesen szépítgetik környezetét, mintegy zarándokhellyé varázsolva az ortodox románság számára.

Csernakeresztúrnak tartva utoljára megállunk még a Hátszeg-vidék egykoron legnépesebb településén, Klopotiván. Felidézek egy történetet annak református templomáról. 

A korábban több kisnemesi családot is soraiban tudó református gyülekezet a 20. század elejére annyira megcsappant, hogy Csulak Ferenc tiszteletes mindössze két hívet számolt össze, amikor Hátszegről átjött beszolgálni. Egy napon, a tiszteletes úrnál megjelent 8 román atyafi, hogy szeretnének áttérni a református vallásra. (Hajdan a Hátszeg-vidéken népes román reformátusság létezett, ezért talán nem is csodálkozott a hívek eme pálfordulásán.) Az új hívek azonban csak az első istentiszteleten vettek részt, majd közölték, hogy meggondolták magukat, s szeretnének visszatérni az ortodox egyházba. 

Akkoriban pedig volt egy olyan vallásügyi törvény, hogy amennyiben valamely felekezet híveinek 70%-a egy másik vallást választ, úgy viszik magukkal a templomot is. Nos, így került a református templom román kézre, a terv kiötlője pedig nem is lehetett más, mint Trandafir atya, a helyi ortodox pópa.  

Bizonyos, hogy a helybeliek tisztában vannak a templomok hovatartozását illetően, hiszen a helyi tizenéves fiú is kérdésünkre készséggel magyarázta, hogy a falu felső részén lévő templom, az ortodox, ami itt, szemben van velünk, az pedig a református. A lenyugvó nap fényében még kivehetők voltak az írások a templomkert sírkövein, s rajtuk „valódi” román nevek: Bernát János, Bocsát Jenő...

Augusztus 20-t immár hagyományszerűen a Fehér megyei Szent István napi ünnepségen töltjük. A rendezvénynek minden évben egy olyan település ad otthont, ahol a lakosság számarányához képest sajnos már csekély számú magyarság él. Nos, mondhatnánk keserű cinizmussal, ilyen települést nem nehéz találni, hiszen a tavalyi népszámlálás alkalmával alig tizenhatezernyi magyart számoltak össze az egész megyében.

Idén a szászsebesi református templom volt a helyszíne az ünnepi istentiszteletnek, amelyet Gudor Botond gyulafehérvári tiszteletes meghívására Somogyi László, a székesfehérvári testvérgyülekezet lelkésze koncelebrált Bíró Attila kökösi unitárius lelkész és Szabó Dénes nagyenyedi római katolikus esperes-plébános társaságában. 

A hívek és az egyházközség összefogásával ez alkalomra újjávarázsolt templom csordultig megtelt. A tikkasztó meleg több idősebb embert is a szabad levegőre parancsolt a szertartás közben, ahol az épület árnyékában még mintegy 20-30 lélek hallgatta az igehirdetést. Azon túl, hogy ez a nap mindig is a megye magyarságának összetartását szolgálja, számomra mindig a közös éneklésekről marad emlékezetes. Amikor több száz torokból felharsan az ének, szinte szétrepesztve a templom falait, az igazán lélekemelő, és ilyenkor érzem azt, hogy az emberek fohászai egészen biztosan eljutnak a Jóistenhez.

S ha már egy kis kitérőt tettünk Fehér megyében, ellátogattunk az egykori gyulafehérvári református egyházmegye két, mára elnéptelenedett végvárába, Vingárdra és Pókafalvára. Az ún. Székás-völgye teljesen ismeretlen terep volt előttünk. A történelem viharai – fájó – elsodorták a vidék amúgy sem jelentős számú magyarságát, mára csupán alig néhány család maradt hírmondónak. Inkább szászok és románok lakta vidék ez, de néhány épített örökség árulkodik a múlt magyar vonatkozású történéseiről is.

Sebes roppant forgalmas belvárosából Oláhdálya felé vesszük az irányt. Csak ámulunk az autópálya minőségű aszfalt láttán, élmény rajta közlekedni! A vidék teljesen lenyűgöz, mintha csak a Mezőségen járnánk. A dimbes-dombos tájak megsárgult szántóföldjei szikkadt állapotukban is pazar látványt nyújtanak.

Megállunk a vingárdi templomdomb alatt egy TSZ épület udvarán, ahol temérdek kutya ugat minket veszettül. Sokat próbált utazók vagyunk, így hát nem ijedünk meg holmi ebugatta házőrzőktől, s merthogy rájuk se hederítünk, el is csendesednek hamarjában. Szétnézünk az udvaron, s megakad a szemünk egy raktárépület utolsó traktusán. Egészen különös a formája, egyik oldaláról támpillérrel van megtámasztva, s vasabroncs tartja össze a falakat. Íme hát, ez volna a református Isten háza, amely ma magtárként testesül meg előttünk... Az első világháború előtt még több mint száz magyar ajkú lakosa volt Vingárdnak, a legtöbben persze reformátusok voltak. Ma nem él egyetlen magyar se a településen, vannak viszont még szászok, akik ősidők óta használják a dombra épült csodaszép evangélikus templomot.

A keleti falurészen hosszas érdeklődés után megtaláljuk a templom kulcsának őrzőjét, Stefan Fritz bácsit, akit természetesen meg is kérünk, hogy nyissa meg előttünk az ódon épületet. A 15. században épült késő gótikus templom önmagában is nagyszerű látvány, számunkra viszont azért is különleges, mert tele van magyar emlékekkel. Építője ugyanis a Kacsics nemzetségből származó Geréb János volt, jellegében pedig erősen hasonlít mind a tövisi ferences, mind a kolozsvári Farkas utcai református templomra. A nyugati homlozatba az ősök címere, míg a hálós boltozat záróköveibe a Szapolyaiak, a Hunyadiak és a Szilágyiak címerei vannak belevésve. 

A déli falon egy díszes dombormű, Kendeffyné Vargyasi Borbála 1887-es síremléke látható. Az épület viszonylagos jó állapotban van, mivel havonta egyszer rendszeresen istentiszteletet tartanak benne. Fritz bácsi elárulta, hogy a magyarok már mind elköltöztek, de a románok és a cigányok mellett él még itt néhány szász család. A „Gesundheit” még rendben van – mondja, csak már lelassultak mozdulatai idős korára. Tartsa meg a Jóisten nagyon sokáig egészségben! Egy üveg jó magyar vörösborral búcsúzunk tőle – ilyet biztosan ritkán iszik a fehér szőlő termő vidéken -, látni a szemén, kissé talán meg is van hatódva. Messze járunk már, de elhomályosult szemmel a távolból még mindig integet...

Pókafalvára érkezvén a régóta használaton kívül álló református templomot keressük, amit a település déli részén, egy kisebb magaslaton találunk meg. Minthogy rossz oldalról, az ún. szász utca felől közelítettük meg, a falu összes háztáji élővilágát közelről vehetjük szemügyre. Az itató közelében egy jól felhizlalt többmázsás disznó, lovak, birkák, ludak, és kacsák néztek ránk furcsa szemekkel, hogy mi a frászt keresünk az ő felségterületükön. Egy oláh gazda jön aztán segítségünkre, aki felkísér minket a templomhoz vezető ösvényen, miközben némi információt próbál belénk csepegtetni az elhagyott épület felől. Annyit sikerült megértenünk, hogy egy nagyszebeni archeológus csoport kutatja jelenleg a területet, ami nem csoda, hiszen az épület egykor jelentős építészeti alkotásnak számított, ma azonban csupán a falai állnak. 

Története a 15. század elejéig nyúlik vissza, amikor is a pálos rend engedélyt kapott egy kolostortemplom építésére, melyet Szűz Mária tiszteletére szenteltek fel. Később rövid ideig a ferencesek birtokába került. A reformációt követően a település szász és magyar lakossága a lutheri tanokat fogadta el, de a magyarok később reformátussá lettek, s övék maradt a kolostortemplom is. Miközben körbejárjuk a belül teljesen üres, csalánnal benőtt épületet, alkalmi kísérőnk az utolsó magyar, az 1973-ban elhunyt Duma Erzsébet sírját mutatja. 
A templomkert néhány igen-igen régi, magyar feliratú sírkövet is rejt, melyeket nagyon jó lenne szépen letisztogatni és az utókornak lehetőség szerint minél épebben megmenteni.

A lemenő nappal együtt távozunk mi is a Székás-völgyéből, és Csernakeresztúrra visszatérve már egy jóízű Timisoreana mellett meséljük Adél néninek a napi élményeket. Tőle ma este búcsúzunk el, mert kora reggel ő már a dévai munkahelyére siet.

Be kell vallanom, hogy a reggelihez készülve kicsit eltöltött a szomorúság, hogy ez alkalommal utoljára ülhetünk le ehhez az ebédlőasztalhoz, mert a mai nappal véget érnek Hunyad megyei kalandozásaink. A hátralévő pár óra azonban még sok látnivalót tartogat, ezért korán búcsúzunk házigazdánktól, aki nyári szabadságát tölti most itthon, s nagy öröm volt őket néhány év után újra viszontlátni.

Ha magyar ember először jár a Hátszegi-medencében, nem térhet haza anélkül, hogy meg ne állna Őraljaboldogfalván Erdély egyik legjelentősebb magyar vonatkozású műemlékénél, a 13. századi református templomnál. Előtte azonban a Petrozsény felé vezető út tartogat még számunkra látnivalókat. Pusztakalán tőszomszédságában, a tömbházakkal telezsúfolt új városrészen találjuk a Szent György tiszteletére felszentelt középkori templomot, amely ma a görög keletiek tulajdonában van. Kulcsát a szemközti lakóház földszinti lakásában élő Teo bácsinál találjuk. 

A Sztrigy folyó partján álló kicsi épület a reformációt követően a hívekkel együtt reformátussá lesz, és az ő tulajdonukban is marad a 20. század elejéig, míg a hívek száma annyira meg nem csappan, hogy el kellett adniuk a templomot az ortodox egyháznak. A templom különlegessége, hogy az erdélyi templomok legrégebbi ószláv feliratait olvashatjuk falain.

Innen a legközelebbi magyar vonatkozású műemlék mindössze újabb 2 km-re található. Zeykfalván, a főúttól csupán pár száz méterre, egy szilvafák által övezett zegzugos utcácska végén találjuk a település igazi kincsét, a 14. századi templomot. A maga különleges építészeti megoldásaival, a tornyon végigfutó fűrészfogsorral, a római kori kövekkel és a szenteket ábrázoló belső falfestéseivel igen megkapó látványt nyújt, mintha az őraljaboldogfalvi templom kistestvére lenne. A 17-18. századtól reformátusok és görögkeletiek közösen használták, de református egyháza az írások szerint csupán a 20. század közepéig maradt fenn, s azóta az ortodoxok tulajdonában van. A templomkertben még találni régi magyar sírköveket, melyek írásai vagy lekoptak, vagy már alig-alig látszanak. Déli falán és a kicsi, lőrésszerű román kori ablakok körül freskók nyomai láthatók.

Ezen műemlékek megtekintését azért ajánlom mindenkinek, mert építészeti megoldásuk nagyon jellemzőek erre a vidékre. A római kori kövek ebben a térségben – elsősorban Várhely (Sarmizagetusa), de Algyógy környékén is – különösen nagy számban voltak fellelhetőek, amelyek aztán számos építészeti műremek alkotóelemeként kerültek beépítésre.

Így van ez a fentebb említett őraljaboldogfalvi református templom esetében is, amelynek építését a 13. századra teszik. Patrónusa a Kendeffy család volt, amely 1447-től, Hunyadi János adománylevele folytán az egész települést is birtokolta. A templom szinte minden eleme a romanika jegyeit mutatja, kivételt képez a torony középszintjén lévő gótikus ablakok, a templombelső freskói pedig szintén 14. századi eredetűek.

Az utcafronton álló öles tábla meglepő tárgyilagossággal, magyarul, románul és németül is informálja a turistákat a 13. századi református műemlékről. Nem messze tőle egy kisebb kivitelű persze már arra hívja fel a figyelmet, hogy ez egy „Biserica cnezilor Cândea”, ami gyakorlatilag ugye annyit jelent, hogy a Kendék, mint (román) kenézek templomát látjuk. Hiába, a Hátszegi-medencében nem lehet csak úgy egyszerűen egy 13. századi műemléket magyarnak nyílvánítani, ezért is oly meglepő az őszinte német nyelvű szöveg a kapu előtt: „Ungarische Kirche”. Úgy látszik, a turistákat mégsem lehet olyan egyszerűen becsapni.

Míg a szomszédos házban lakó nénitől elkérem a templom kulcsát, megszaporodik a látogatók száma, három gyönyörű bukaresti lány és egy bánsági román házaspár is bejutásra vár az ajtó előtt. Az ötvenes éveiben járó temesvári hölgy folyékony magyarsággal beszélget velünk, bevallom, elsőre azt hittem, hogy egy erdélyi magyar asszonnyal állunk szemben. Kérdésemre, hogy honnan érkezett, elmondja, hogy ő valójában román származású temesi lány, akit kiskorában a szomszéd magyar néni tanítgatott magyar szóval, amikor rendszeresen átjárt hozzájuk gyermekre vigyázni. „Aki Temesváron nem tudott románul, magyarul és németül, az nem is volt igazi bánsági” – mondja mosolyogva.

  

A templomtól nem messze áll a Kendeffyek kastélya, amely egyelőre még keresi régi pompáját, mindenesetre így is igen impozáns látványt nyújt. A barokk stílusú épületet Kendeffy Elek építtette a 18. század végén, amelyet a későbbiek folyamán tovább bővítettek. Jelenleg állítólag kastélyszálló működik benne, nekünk jó fényképet sajnos azonban nem sikerült készíteni róla.

   

Volt viszont szerencsénk bepillantást nyerni a Mara család mindennapjaiba, akik ma a település egyedüli magyarjaiként élnek a fehérvízi kúrián. A felmenők évszázadok óta a Hátszeg-vidék egyik meghatározó nemesei voltak, Mara Ernő nyugalmazott gépész- és villamosmérnök az 1989-es romániai fordulat után szerezte vissza ősi birtokát. A faluba érve legelőször az út mellett romosan álló református templom falai tűnnek fel. A sokat látott épület ma derékmagasságig gazzal van benőve, a szószék maradványai már alig látszanak alóla. A tornyon még olvasható az utolsó renoválás kőtáblába vésett emlékezete: „Isteni segedelemmel újból építtetett ezen torony BAJESDI KOSZTA LÁSZLÓ volt udvarbíró adakozásából, (...) és FEJÉRVÍZI BÁGYA FERENTZ szolgabírónak curatorsága alatt az 1838-ik és 1839-ik években”. Hogy a középkori templomot még nem hordták szét teljesen, annak legendás története van. A kommunizmus alatt jött a rendelet a párttitkártól, hogy neki lehet állni a református templom lebontásának. Nekigyűrkőztek hát a pártemberek, vitték is a köveket, mígnem nagyot dörrent az ég és villám csapott az épületbe. Lett is nagy ijedtség, s a babonás helybeliek Isten haragját vélték felfedezni a természeti jelenségben, s azóta nem háborgatják a templomot.

Iskolás lány jön velünk szembe az úton, akitől a Mara-kúria holléte felől érdeklődünk. Szívesen eljön velünk, megmutatja az épületet, majd benyit a kertkapun, s meg sem áll a tornácig, mintha mi sem lenne természetesebb. Persze ki ne ismerné Fehérvízen Maráékat, akik ősidők óta birtokosai a településnek. A falu és a család kapcsolata nem afféle rideg, társadalmi hierarchiaára épülő szabályrendszer, hanem a kölcsönös tiszteletből és az évszázados együttélésből fakadó családias, bizalmi viszony.

A kúria kertjében Samu, a legifjabbik „trónörökös” focizik a falubeli oláh gyerekekkel. Szavak nélkül is értenék egymást, de beszélgetéseikbe a románon kívül magyar, de még angol kifejezéseket is vegyítenek! A tornácon Mara Ernő édesanyja és felesége fogadnak. A ház ura most nincs otthon, éppen a szintén visszaigényelt nagypestényi birtokot igazgatja, és csak késő délután érkezik haza. A két asszony egyből bizalmukba fogad, Márta szabadkozik, hogy ha előbb tudja, hogy érkezünk, akkor komplett ebéddel vártak volna. Így „mindössze” egy igazi falusi uzsonnát tálal elénk, ahol juhsajt, tehéntúró, felvágott, a kiskertből leszedett paradicsom és persze házi pálinka is asztalra kerül. A desszertet, egy ősi recept alapján készült csokoládé pudingot már a nappaliban ülve fogyasztjuk el. Így fogadják az ismeretlen vendégeket a Mara-kúriában... Végtelenül lebilincselő volt hallgatni a családi történeteket ebben a régi házban, ahol minden egyes bútornak és tárgynak megvan a maga története. A 92 éves Erzsébet asszony úgy meséli a régi históriákat, mintha tegnap történtek volna, idős kora ellenére is lenyűgöző szellemi frissességgel bír! A legnemesebb értelemben vett igazi úri nő, ma is csinos, elegáns az öltözete, virágmintás fehér blúzt és kék szoknyát visel. Az ő családjában nem volt szokás a parádé,  a nemesi státuszból nem csináltak előjogot. Ugyanúgy elvégezte a házimunkát és minden egyéb ház körüli teendőt, mint egy egyszerű román lány a faluban, de törődött a gazdasággal és a birtokrendezéssel is, amikor arra vitte rá a szükség. Voltak nagyon nehéz időszakok - mondja, de a nehézségeken mindig sikerült túllépni, mert jó emberek vették körül, magyarok is, románok is, nemzetiségi hovatartozás nélkül. „Hát hogyan haragudhatnék én a románokra, amikor egy román orvos mentette meg a fiamat a haláltól?” Bizony, sok tanulságot rejtenek a néni szavai, s érdemes megfogadni őket mindenkinek, aki Erdélybe vagy Romániába utazik – minden embert csak és kizárólag a cselekedetei minősítenek. A gyerekek közben már a kertben csörgedező hegyi patakban járnak bokáig, csupasz kézzel fogják a halakat. Ahogy Erzsébet asszony végignéz rajtuk, szinte összeszorul a szíve. „Egy dolgot bántam meg életem során, hogy húsz éve, a fordulat után elköltöztem innen Szegedre. A mai napig nem tudom megszokni az új környezetet, itt érzem magam csak otthon.” Ahogy végigtekintünk az idilli, családias környezeten, mélységesen megértjük a néni szavait.

Mivel szorít minket az idő, megköszönjük a végtelenül kedves fogadtatást, és egy nagymamai puszi kíséretében elbúcsúzunk a fehérvízi kúriától.

Sietünk tovább a nagypestényi birtokra, ahol Mara Ernő vár minket nagy szeretettel. Még a 90-es évek elején igényelte vissza a családi örökséget, melyet azóta nagy gonddal igazgat, s próbálja lépésről lépésre rendbe hozatni a megviselt épületeket. Most is éppen munkásokkal tárgyal a másnapi teendők ügyében – a víz és a villany bekötésén dolgoznak a szakemberek. A birtokon udvarház, kiszolgáló- és gazdasági épület áll. Mara úrnak az a terve, hogy a tornácos kiszolgáló épületben egyszerű vendégszobákat hoz majd létre, amely bizonyára kitűnő szálláshelyül szolgálna a Retyezátba igyekvő bakancsos turisták számára.

Az udvarház mögött végeláthatatlan almás nyúlik el, amely rengeteg munkát és elfoglaltságot ad, viszont annál kevesebb hasznot hoz gazdájának. A nagy szárazság miatt a gyümölcsök a szilvánál alig nagyobbak, betakarításuk után jobbára pálinkát főznek belőle. A jövőre vonatkozóan Mara Ernő elárulta, hogy diófák ültetésén gondolkodik, a dió kevesebb törődést igényel. A tervek, reméljük, tényleg valóra válnak és lehet még kicsinyke magyar világ a Retyezát lábainál.

Karánsebesnek tartva tettünk még egy rövid kitérőt Ruszkabányára. Itt élt feleségével Maderspach Károly, aki a Zsil-völgyi bányászat és a bánsági vas- és kohóművek megalapítójaként rengeteget tett a település felvirágoztatásáért. Nemzetközileg is elismert lett az íven függő vonórudas vashíd találmányának köszönhetően. A házaspár emlékét a helyiek máig jó szívvel őrzik, tiszteletükre egykori lakóházuk falára 2004-ben háromnyelvű táblát is kihelyeztek. Az épülettel szemben áll a katolikus templom, amelyet száz éve még egészen biztosan megtöltöttek a német, magyar és tót nemzetiségű hívek, ma azonban katolikusokat – néhány családot leszámítva – már csak a domboldalban fellelhető temetőben találunk.

Egy fél órás városnézés és fagylaltozás erejéig bepillantottunk Karánsebes és Lugos főutcáira, ahol a Monarchia-korabeli épületek ma is meghatározó jelleggel bírnak a városképet illetően. Különösen utóbbit találtuk roppant impozánsnak, melyhez nagy mértékben hozzájárult a Temesen átívelő és a város jelképének számító vashíd látványa is. Szívbe markoló érzés volt az egykori minorita templomból kijövő magyar asszonyságokkal beszélgetni, akik halkan, huncut félvigyorral mesélték, hogy augusztus 20-án összegyűltek ám a Szent István kápolnában, és még a himnuszt is elénekelték! 
Édes, drága mamikák, Isten éltesse magukat!