2013. október 13., vasárnap

Őrvidéki barangolások II.

...avagy vártúra az Eszterházyak birodalmában.



Úgy tűnik, hogy az idei év az Őrvidék felfedezésének jegyében telik, hiszen a csodálatos októberi nyárutó újra a szomszédos "Várvidékre" hívott. Szándékosan így írtam most, hiszen utam célja ezúttal elsősorban az erődítmények voltak, a nyugat-magyarországi határrendszer fontos láncszemei. A lánzséri és a kaboldi várak mellett felkerestem az Eszterházyak bevehetetlen erődjét, Fraknót is.
Utóbbit éppen a legforgalmasabb időben, a helyi gesztenyefesztivál alkalmával sikerült megtekinteni, a kastély szobáit, azok titkait és megannyi kincsét pedig egy kedves magyar idegenvezető hölgy segítségével ismerhettem meg útitársammal.

 Lánzsér a történelmi magyar-osztrák határ mezsgyéjén, az egykori Sopron vármegyében fekszik. Erődjéről előzetesen annyit tudtam meg, hogy Közép-Európa egyik legnagyobb romvárának számít. A Lánzsér név a település német nevének (Landsee) magyar etimológiai megfelelője. A vár a falu melletti kisebb hegyen, több mint 600 méteres magasságban, egy stratégiailag igen pompás helyre épült. A színes lombok közül előmeredezve már messziről feltűnik központi épületegyüttesének, lakótornyának és várkápolnájának alakja. Lánzsér erődítményének története is távoli korokba kalauzol. Már a 13. század elején említik nevét, de a történelem során természetesen több kézen is vándorol. Hol valamely királyunk, hol egy uralkodóhoz hű család birtokolja, néha pedig az osztrák herceg kaparintja meg. A 17. század elején egy kitűnő házasság következtében - Dersffy Orsolyát nőül véve - Esterházy Miklós kezébe kerül, s lesz ezentúl a család tulajdona. A 18. század végéig, mígnem egy tűzvészben leég, lakják is a várat, ezt követően azonban csak romjaiban látható. Méretei azonban így is impozánsak.      
A külső várfal kapuja felett 1668-as évszám látható. Beljebb sétálva az egykor felvonóhidas őrtorony alatt jutok be a várudvarba, melyet mély árok övez. Az egykor csigalépcsős feljáróból néhány alsó fok még ma is látható, de a várható pusztulást rövidesen ezek sem fogják elkerülni. A vár udvarán ma már terebélyes lombú fák állnak, melyek kitűnő hangulatot teremtenek egy kellemes őszi sétához. A belső várfalak még eme romos magányukban is kiválóan mutatják korábbi méreteiket, könnyű szárnyat adva képzeletünknek, milyen is lehetett az erődben élni hajdanán.A leglátványosabb rész maga a lakótorony, melynek lépcsőin felkapaszkodva isteni magasságokba juthatunk. Innen tiszta időben messze-messze ellát az ember, északi irányban csaknem a Fertő-tóig ér a látóhatár. A kilátás egyszerűen lenyűgöző! 


  
 Az Eszterházyak egykori birtokáról a közeli Kabold (Kobersdorf) vizivárához látogatunk, amely mily meglepő, hajdan szintén az Eszterházy-család öröksége volt. Igaz, csupán 1704-ben került Pál herceg kezére a kastély. Építtetője a Posa-család volt, majd később a Csákok, a Fraknóiak, a Habsburgok és a Nádasdyak is birtokolták. A magyar királyon kívül egy ízben a német király tulajdonában is volt. Jelenleg magántulajdonban van, ezért engedély nélkül nem látogatható. A kastély történelmének legismertebb, és egyben legkeserűbb momentuma akkori urához Kéry Ferenchez, valamint Zrínyi Péterhez és Frangepán Ferenchez köthető. Történt ugyanis 1670-ben, hogy eme két, császárellenes szervezkedésükről elhíresült nemesember befogadást kért a vár urától, melyet tőle megkapván a vendégjog megsértése által csapdába lettek csalva, őket elfogatván Bécsbe, a császár elé lettek vezetve, s mint bűnösöket a bécsújhelyi börtönben fejüket vették.




Örömmel láttuk azonban, hogy jól haladnak a külső felújítási munkálatok, melyek révén a kastély újra igazi ékköve lehet a kis őrvidéki településnek. Megemlítendő, hogy az északi bejárattal szemben egy jókora épület, a zsinagóga látható, amely arra enged következtetni, hogy Szalónakhoz hasonlóan korábban Kaboldon is jelentős zsidó közösség élhetett.
Minthogy a kaboldi vizivárnak csak külső szemlélői lehettünk, útnak indultunk észak fele, hogy Fraknó "bevehetetlen" várkastélyába látogassunk.
 A Kabolddal szinte teljesen egybeépült Felsőpéterfán (Oberpetersdorf) azonban találunk még egy érdekes románkori emléket. A település magaslati pontjára épült kápolna - bár sziluettjén semmi jel nem utal rá - 12. századi épület, melynek keleti, szentély felőli ablaka eredeti állapotában maradt meg. Meglehetősen jellegtelen a formáját tekintve, nem is keltené fel a figyelmemet, ha nem olvastam volna róla előzetesen. Mindenesetre korabeli fontosságára utalhat a tőle néhány méterre látható északi védőfal maradvány annak bejárati kapujával. Aztán a szomszédos Schwarzenbach falun átutazva néhány percre Alsó-Ausztria területére lépünk, majd a szerpentinen felfelé haladva egy pillanatra visszatekintünk, ahonnan szemünk elé tárul a csodálatos völgykatlan.


 A Rozália-hegységbe érve immár újra a történelmi Magyarország földjén járunk. Fraknóváraljára (Forchtenstein) és impozáns erődjére. Ennek az erődnek elődjét, mely a szomszédos Hausbergen épült, a hainburgi béke értelmében lerombolták, mai várát a 14. század elején, a Nagymartoniak emelték. Később, rövid ideig a Kanizsaiak birtokát gyarapította, majd egy újabb Nagymartoni időszak után a Habsburgoké lett. Bár Mátyás rövid időszakra megszerezte a várat, halála után ismét az osztrák uralkodócsalád tulajdonába került. Csupán 1622-ben került vissza Magyarországhoz. Ekkor már a Dersffy Orsolyával kötött házasság révén Esterházy Miklós a vár ura, és örökösei útján a mai napig a család tulajdonában van. A vár mai formája a Miklós gróf és Pál herceg idejében történt grandiózus átépítés eredménye, ekkor vált kétemeletes palotává, a régi erődítményből pedig csupán az öregtorony maradt meg. Ez éppen restaurálás alatt állt, így egy kicsit rontott az összképen. Ennek a toronynak az a szenzációja, hogy csepp formája miatt a rá kilőtt ágyúgolyók egyszerűen lepattantak a falakról, kicsiny kárt sem okozva benne.

Megállunk a hegy legmagasabb pontján, csaknem 750 méteres tengerszint feletti magasságban fekvő kápolnánál, melyet a források szerint Eszterházy Pál herceg építtetett 1670-ben. Innen úgyszintén mesés kilátás nyílik az alattunk elterülő településre.
Minthogy éppen a fraknói gesztenyeünnep idejére időzítettük látogatásunkat, a Rozáliáról lefelé jövet végig autók álltak az út mindkét oldalán. A kastély területén összegyűlt hatalmas tömeg ellenére magyar idegenvezetést csupán kettőnknek kellett tartani, így viszont egy kicsivel több idő jutott egy-egy érdekesebb momentum megbeszélésére.
A belső várfal kapuja felett rögtön egy márványtáblába faragott latin szöveg fogadja a látogatót, amely annak a történelmi pillanatnak állít emléket, amidőn Esterházy Miklós révén Fraknó vára újra Magyarországhoz került. A teljes szöveg így hangzik: "Engem, akit Magyarország koronájáért adtak idegennek, gróf Esterházy Miklós nádor ritka hűsége adott vissza ugyanannak a koronának. II. és III. Ferdinánd uralkodása alatt újjáépíttetett az országnak, utódai és családja számára, a hűség, a szorgalom példáját hagyva rájuk. Őrizzetek meg engem épségben!"
A vár udvarára lépve egy mennyezeten függő krokodil fogad, mely szájjal kelet felé fordulva "őrzi a várat" a kelet felől érkező esetleges oszmán támadások ellen. Körben, a falakon a német-római császárok portréi láthatóak, míg az udvar közepén Esterházy Pál herceg lovasszobra emelkedik. A palotában ezernyi érdekesség, páratlan eszmei és fizikai értékű gyűjtemény látható fegyverarzenált, korabeli bútorokat, kincseket és festményeket illetően. Nagyon érdekes a korhű, ma is használható konyha. A kiállítás legkülönlegesebb darabjait valószínűleg a 17. századból való koronázási zászlók jelentik, úgy mint a máig fennmaradt legrégebbi magyar koronázási zászló Esterházy Miklós idejéből (1618), a legkorábbi, Esterházy László által vitt horvát állami lobogó (1647), valamint az I. Lipót szerb királlyá koronázásakor Esterházy Pál által vitt szerb koronázási zászló (1655). Idegenvezetőnk segítségével mögé láthattunk az eddig csak filmeken látott titkos ajtóknak, és megfigyelhettük, milyen bonyolult zárszerkezettel voltak ezek ellátva.
 

Végezetül, egy apróság, amire a bejáratnál látható rokonsági vonalak kapcsán figyelmes lettem: az Esterházyak nem csak hogy Atilla hun királyt, de Vlad Tepes havasalföldi vajdát, a hírhedt Drakula grófot is őseikként tartják számon. Na, ez aztán a meglepetés!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése