2015. október 3., szombat

Béga menti magyar telepek. Beszámoló a bánsági szórvány helyzetéről.

Egymillió tégla


 1716-ot írunk. A török rabiga alól másfél évszázad után felszabaduló Bánság egy merő pusztaság, mocsaras, szinte lakatlan terület, ahonnan a korabeli magyar lakosság vagy szélnek eredt, vagy felmorzsolódott a török elleni harcokban .

A pozsareváci béke (1718) megkötése után a bécsi udvar saját közigazgatása alá helyezte az egykori Szörényi Bánság területét, és az elhagyott, néptelen vidékekre a Mercy-terv keretében, német tartományokból és szinte kizárólag német ajkú családokat telepített. A földeket termőképessé kellett tenni, ezért elsősorban agráriummal foglalkozó gazdákat hívtak a Temes és a Béga mentére. Magyarok és más nemzetiségűek letelepedése az újonnan szervezett Temesi Bánságba eleinte korlátozott volt, végül az 1778-as közigazgatási reform ebben a tekintetben is pozitív változást hozott.
Miután Mária Terézia a Bánságot visszahelyezte a Szent Korona alá, megindulhatott a különböző etnikumok szabad áramlása - ekkor érkezett pl. sok zsidó telepes  a temesi és lugosi vidékekre. Bár az 1848-49-es szabadságharc és az 1867-es kiegyezés közötti időszakban ismét megszakadt a magyar közigazgatás folytonossága, a dualizmus korában a régió gazdasági prosperitása tovább gyorsult. Míg azonban a királyság egyik fele gyarapodott, az ország belső részein egyre nőtt a nincstelenek száma.


 Ekkor történt, hogy Tolna megyében szervezkedni kezdtek, és 10 faluból összetoborozták azokat, akik vállalták, hogy egy szebb jövő és a jobb megélhetés reményében a Béga-folyó feletti dombokra telepednek. 1866-ban megindult tehát az 54 családból álló emberáradat Krassó-Szörény megyébe, hogy kisvártatva a már létező román Bunya mellett egy új, magyar telepesfalvat alapítson. Az új telepet szülőföldjük után Bunyaszekszárdnak (Bunea Mica) nevezték el. Öt éven belül megépült a templom, és lassan megszerveződött a magyar oktatás is.  Az élet nem volt rossz. A kiirtani való erdőből megépítették a házakat, a föld pedig igen jól termett. Aztán az 1950-es években minden rosszra fordult. A facsádi szövetkezet egyre-másra szólította be a szekszárdi gazdákat, kik magyar emberek lévén, kiváló munkaerők voltak. Ment velük a család is, és az alig több mint száz éves falu szépen lassan elkezdett kiürülni. Ma Bunyaszekszárdot már hiába keressük a térképen, a településnek csak hűlt helyét találjuk - és egy haranglábat a templom helyén, meg egy emlékművet, melynél az elszármazottak minden év augusztusában megemlékeznek szeretett falujukról.
- Az utolsó, aki 1981-ben elhagyta Bunyaszekszárdot, a férjem nagymamája, Ihász Teréz volt. - meséli Edit asszony, az Igazland Panzió vezetője. - Az egykori faluból Igazfalvára is sokan költöztek, így a férjemék családja is.
*

 A Béga-menti, egykor szintén színmagyar Igazfalva (Dumbrava) története nagyban hasonlít Bunyaszekszárdéhoz.
Mig a magyar Alföld lakói több helyütt földínséggel küzdöttek, a bánsági végeken még jókora földdarabok vártak művelésre. 1893-ban 200-nál több vésztői, gyomai, köröstarcsai, békési és makói magyar család vállalta, hogy szeretett szülőföldjét hátrahagyva az akkorra már elnéptelenedett Igazfalvára költözzék. Életüket és új otthonukat a nulláról kellett felépíteniük - vert földből és vályogból készült házaikhoz a kincstár csupán az ácsolatot, az ablakokat és az ajtókat előlegezte meg. Az élet csak lassan indult be, mert a cserjés, erdős terület nehezen adta meg magát. Nem mindenki járt jól. Volt aki eladósodott, mások meggazdagodtak. A telepítés után öt évvel bejegyezték a falut, 1903-ban pedig már állt az Alpár Ignác által megálmodott református templom. 
 Igazfalva ma községközpont, a két szomszédos román település, Rekettyő (közkeletibb nevén Rachita) és Bukovec tartozik hozzá. Bár a kettőnek együtt - sőt, Rachitának egymaga - több lakosa van, mint Igazfalvának, a polgármester már több ciklus óta a magyar Ihász János.


Moldvai rokonság


- Nagyjából 1970-ig, míg az első moldvai románt be nem engedték Igazfalvára, ez tiszta magyar falu volt. - meséli Czapp István református lelkész. - Az a moldvai aztán hozta magával a családot, s mivel látták, hogy itt jó dolguk van, s jók a földek is, hívták mindjárt a többi rokonságot. Így hígult fel szépen-lassan Igazfalva lakossága, s ma valószínűleg ott tartunk, hogy már az 50%-ot sem érjük el. Most körülbelül ötszázan lehetünk.
Igazfalva még így is a legjobb állapotban lévő Béga-menti magyar telep, hiszen van óvodája - magyar és román csoporttal - és van magyar nyelvű tagozat az iskolában. Jóllehet, a gyereklétszám egyre apad.
Az igazfalvi magyarok számára igazi potenciált rejthet a falu frekventált fekvése, hiszen a város (Lugos) viszonylagos közelsége és a Ruszka-havasok páratlan turisztikai vonzereje idecsalogathatja a kirándulni vágyókat. Népszerű célpont lehet a Ferde (Szurduk)-tó és a Valea Lui Liman hegyvidéki üdülőövezet, de érdemes felkeresni a Béga forrását és a környékbeli csodaszép fatemplomokat is.
 

*

De térjünk vissza a magyar telepesekhez.

Igazfalvától alig néhány kilométerre, a Lugos - Facsád vasútvonal túloldalán fekszik az Árpád-kori település, Bégamonostor (Manastiur).
Szokatlan látvány, hogy a községközpontban álló református templom a polgármesteri hivatallal és egy játszótérrel is egy telken álljon. A templomot talán egy régi istállóépületből alakíthatták át, s közvetlenül hozzá van épülve a kultúrház. A  helyi magyarok hollétéről érdeklődve egy idős román asszony a 78 éves "Pista Lukácshoz" irányít.

- Bégamonostorra valamikor az 1900-as évek elején érkeztek már meglévő, tehát un. kincstári házakba a telepesek, melyeknek költségét 15 év alatt kellett visszafizetniük - meséli Lukács István, a református templom gondnoka. - Ezenkívül kaptak 14 lánc földet (kb. 8 ha), melyet a román impérium alatt elvettek, megrostáltak, s csak töredékét kapták vissza. 
Nagyapa 1874-ben született, 85 évet élt, s ő volt a családban az első, aki Bégamonostorra került. Neki volt hat gyereke. Egyik nagybátyám 1901-ben, másik 1903-ban született, s én annyit tudok, hogy ők az első telepesekkel együtt még Gyomáról érkeztek. Sokan jöttek Gyomáról és még jöttek mások Szerbiából is. Ez a két utcasor a Bégától északra, meg a keresztutca, mind a telepeseké volt. Itt csupa magyarok voltak. Valaha annyian, hogy a kétszáz személyes templomba alig fértek be. Az utcafronton volt egy szoba, aztán a konyha és még egy kicsi szoba. Aztán építettek mellé istállót, meg még ezt-azt. Nagy élet volt itt a magyar világban, még magyar kultúrház is volt! Én jártam magyar iskolát is, amikor itt voltak az oroszok. Az első két osztályt románba, de aztán jött az orosz demokrácia, az erősebb volt mint a mostani, s nem volt helye konfliktusnak, s én jártam a harmadikat és negyediket magyar osztályba. Aztán mentünk Igazfalvára három esztendeig, hogy elvégezzük a hét osztályt. Csináltam aztán traktorista iskolát, meg mesteriskolát, utóbbit Lugoson. Ekkor már 44 éves voltam.
Temesváron van egy fiam, ő román lányt vett el, s van egy lányom, aki román fiúhoz ment, majd elvált, s hozzáment egy másik román fiúhoz, s most kint élnek Spanyolországban. Unokák is vannak, akik jönnek még hozzám, s tudnak magyarul is, mert itt nőttek fel. Ők már román iskolába jártak, hiszen több mint húsz éve már, hogy megszűnt a magyar iskola.
Már nagyon kevesen vagyunk, még vagy ötvenen, a többiek, románok, moldovaiak, oltyánok, kik vannak még vagy ezren. Sokan azóta meghaltak, de a legtöbben elköltöztek. Van még néhány fiatal, de nem járnak be a templomba, alig vagyunk ott négyen-öten.

 Lukács István, a református templom gondnokaként erősen szívén viseli az egyházi javak ügyét. A mai napig él benne a tettvágy, hogy visszaszerezze a monostori gyülekezet számára azt a vagyont, ami őket törvényesen megillet. Ha megillet. 

- S itt van ez a nagy telek, ahol a polgármesteri hivatal áll, az mind a reformátusoké, de az egyház nem akarja visszavenni. Volt nekem "diszkusszióm" a lugosi esperessel, Farkas Csabával is, de majdnem összeegyeztem vele! Nem akarja az se visszavenni. Állítólag a polgármester fizetett valamennyit az esperesnek, de hogy mennyit, azt nem tudom, mert hiába kérdeztem - mégis én vagyok a gondnok -, nem mondták meg. A 2000-es években volt egy törvény, hogy az egyházi vagyont vissza kell szolgáltatni. Igen ám, de a kommunizmusban erre a telekre, ahol a templom van és ami a reformátusoké, építettek egy iskolát, és a törvény értelmében a ráépült ingatlant a gazdája megtarthatja. De mondtam, hogy a telket vissza kell hogy adják, akár ott, akár máshol a közelben. Még Bukaresttel is beszéltem, s megcsináltuk a kérvényt. Ezek azt mondták románul, hogy Don Parintye - mert hát én voltam az egyház dolgában -, mi nem veszünk vissza semmit! Hát így teszik tönkre ezeket a szórvány magyarokat!... 


*

 A Béga folyását követve, a folyó jobb partján egy újabb telepes falut találunk.
 Bethlenházát (Bethausen) Torontál vármegyei, legnagyobbrészt Zichyfalváról érkezett németek alapították. Melléjük nem sokkal később az Alföldről magyar családok érkeztek. Hogy az etnikai és felekezti konfliktusokat elkerüljék, eleinte csak katolikusokat engedtek letelepedni. Csupán az 1900-as évek elején engedték be az első román családot Bethlenházára. A német lakosság 1910-ben több mint 600 főt számlált, Bethlenháza népességének 60%-át kitéve. Akkor még jelentős volt a magyar közösség is a településen.
 A román impérium beköszöntével névháború tört ki a magyar és német lakosság között. A svábok az általuk használt Bethausen nevet kívánták hivatalossá tenni, míg a magyar lakosok természetesen szerették volna megtartani a Bethlenháza nevet. A döntő szót végül a lugosi alprefektus mondta ki, aki persze hallani sem akart magyar politikusról elnevezett településről, így végül a német lakosok kívánsága szerint járt el. A falvat azóta a román hivatalos névadás is Bethausenként ismeri el.   
Majoresz József (62), a templom és a temető gondozója kitűnő magyarsággal beszél a település múltjáról, és persze saját családjáról.
- 1882-ben és 1883-ban a "német pusztáról", Nagyszentmikós és Detta környékéről érkeztek ide a sváb telepesek. Nagyon dolgosak voltak. Édesanyám szintén Detta mellől származott, míg édesapám Lugosról költözött Bethlenházára. A magyar családok a "magyar pusztáról" érkeztek. Akkor, még a magyar időben épült a régi templom és az iskola is. A régi iskola épületében van most a rendőrség. A templomot idővel kinőttük, s 1937-ben megépült az új. 1959-ig saját papunk volt. Ő aztán elköltözött Gyertyámosra, Temesvár mellé. Utána volt egy pap, aki Lugosról járt be minden második héten, ő meghalt 1985-ben. A mostani pap Facsádról szolgál be. Van neki vagy 10 települése, és a temesvári "plán" szerint járja be őket vasárnaponként. Hozzátartozik Bulcs, Tamásd, Marzsina, de még Soborsinra is ő jár ki, ahol van a király háza, az a kastély. Látja, itt áll a régi kultúrház, ezt az ortodoxok megvették, s egy ideig itt tartották az istentiszteletüket. De mivel nem volt torony, építettek mellé két harangjuknak egy haranglábat.

Mivel a bethlenházi románok régóta templomgonddal küzdöttek, szerették volna, ha a katolikus templomot ők is használhassák, ha a padokban már amúgyis csak 10-15 katolikus ücsörög. Az illetékes lugosi plébánia azonban nem állt kötélnek, mert nem szeretett volna precedenst teremteni más, egykor németek által (is) lakott falvak számára.
- Mennyi katolikus van most a településen? - kérdezem, mire Majoresz József gyors fejszámolásba kezd.
- Azt hiszem, huszonkettő család van, ebből kb. 6 magyar. De nagyjából mindegyik kevert, vagy német-román, vagy magyar-román, vagy magyar-német. A 60-as, 70-es években már rengetegen elköltöztek Temesvárra, a forradalmat követően azonban tömegesen telepedtek ki Németországba a bethlenházi svábok. Én asztalos voltam, s 1992-ben sokat kijártam dolgozni Ausztriába, de mindig hazajöttem. Azok közül, akik kivándoroltak Németországba, senki se jött vissza...

Nem ismeretlen történet a bethlenházi sváboké, szinte szóról szóra ezt halljuk, amikor az erdélyi szászoknál járunk. A bethlenházi katolikusok azonban még tartják magukat, templomukat használják, karbantartják.
 
 



 *

 Alig néhány kilométerrel odébb, a Béga másik oldalán azonban már korántsem ilyen megnyugtató a helyzet.
Nőrincse (Nevrincea) magyarságának utolsó hírmondója az a néhány család, kik keservesen, öregesen éldegélnek a település utcáiban szerteszét szórva. A több száz lelket befogadó, grandiózus katolikus templom végóráit éli. A paplakot már félig széthordták, csak torzója egykori önmagának. Elképesztően szomorú látvány, ahogy a templom karzatánál beszakadt tetőzet körül varjúhadak köröznek fenyegetően, gyászos jövőképet rajzolva a tengerkék égboltra. Embermagasságú gazban taposok, mire a sekrestye bejáratához érek. Ahogy belököm a kaput, galambok riadt szárnycsattogásait hallom a fejem felett. A temérdek apró faág és madárpiszok jelzi, az új lakók már befészkelték magukat Isten hajlékába. A főoltáron ünnepi énekek kottái hevernek szerteszéjjel, az egyházi zászlók kopottasan, tépetten lógnak póznájukon, a terítők, egyházi kelengyék félredobva, a padokon ujjnyi por - minden az elmúlást idézi. "AMILYEN A VASÁRNAP, OLYAN A HALÁLNAP." - hirdeti a baljós jövőképet egy táblácska. Nőrincsén már régóta szomorúan telik a vasárnap... 


Nincs akinek megjavítsák


- Ezek a képek még 13 évvel ezelőtt készültek. - mutatja a templombelsőről készült felvételeket a 82 éves Biczók Erzsébet, Nőrincse maradék magyarjainak egyike. - A templom, amilyen szép volt, az is tönkrement! A papunk, aki Facsádon van, cukorbeteg, Temesvárra jár kórházba, két éve nem volt nálunk. Mindig itt misézett, bent a házban, mert a templomban nem bírt már. Alig vagyunk vagy heten. Volt egy asszony, aki egy román faluból jött ide, meg a szomszédban a Vince. De az is olyan öregember már, beteg, hogy elvitte a család Resicára. Meg van még itt egy másik öregember, a felesége román. A faluvégén van még két öregasszony, az egyik beteg nagyon, fekszik az ágyban, én megyek hozzá mindig. Amarra is van két magyar. Meghalt az anyjuk, maradtak ketten gyerekek. Alig vagyunk. S régen mennyien voltunk! Nézze csak ezt a képet.
- Mikor volt utoljára szentmise, Bözsi néni?
- Hat éve.
- S nem volt senki, aki megjavítsa a templomot?
- Nem. Azt mondták, sokba kerül, nincs annyi pénzük, s azt mondták Kolozsváron, hogy nincs kinek. Volt itt a püspök is Temesvárról, s nézte. Aztán jöttek a pokaitok, a szektások, akik megcsinálták volna, ha ők is használhatnák a templomot. De a püspök nem engedte nekik, azt mondta, inkább hagyja tönkremenni, minthogy azok is megkapják. De legalább a tetőt rendbe hozták volna, nem hagyták volna így tönkremenni! S azok a szép padok, nincs is a környéken ilyen szép sehol! Kár érte, hogy tönkremenjenek, hát esik be az eső! Az orgonára is ráestek a gerendák, hogy tönkrement bele! De hát mit csináljunk?...
- S mikor érkeztek ide az első telepesek?
- Úgy 1890-ben, akkor lett a templom is csinálva. Még Tisza "Pista" volt a miniszter. - kapcsolódik be a beszélgetésbe Biczók József, Bözsi néni fia. - Akkor már éltek itt románok. Még volt itt egy magyar falu, a Valea Lunga (Magyarlunga), azok is idejöttek misére. Az a település már eltűnt, mert amikor megalakult a kollektív, elvették a földeket, az emberek meg inkább elmentek a városokba.
- Én már itt születtem, de a szüleim Jázovából (Jazovo magyar falu Zenta mellett, ma Szerbia) jöttek, az akkor még Magyarország volt. - veszi át ismét a szót Bözsi néni. - Akkor mentek el innen az emberek, amikor kezdődött a kollektív. Nem akartak hozzá csatlakozni, s ezért aztán kiköltöztek Lugosra. Pedig annyian voltunk itt, hogy nem fértünk be a templomba! Ekkora templom talán csak Rékáson van! Úgy mondták, hogy egymillió téglából volt megépítve. Amikor elkészült, a toronysisak keresztjéről leengedtek egy sörösüveget, hogy felszenteljék, s a sörösüveg a földre érkezéskor nem tört el. Így mesélték az öregek.
- S Józsi bátyám mivel foglalkozik?
- Én Lugoson születtem. Voltam Temesváron 20 évig, s most hazajöttem. Nincs pénz, nem tudok gazdálkodni. Eladni nem akarom a földet, mert apám kapta, hogy Oroszországban volt a háborúban. Az én 500 lejem meg anyám 600 leje nem elég, hogy gazdálkodjunk, s még a házat is fenn kell tartani, nem bírjuk. A lányom Lugosra jár a kilencedikbe, őt is utaztatjuk autóbusszal, s azt is fizetni kell.
- Volt itt hajdan magyar iskola, igaz? Megvan még az épület?
- Volt, nyolcosztályos iskola. - vágja rá Bözsi néni. - De a magyaroké nincs már meg. Azt lebontották és elhordták. Amíg a kollektív meg nem alakult, jó élet volt Nőrincsén. Aztán akik nem akartak engedelmeskedni, azokat elvitték a kanálishoz (a Duna-deltába). Mások meg bementek Lugosra.
- Mi van azokkal a házakkal, amiket a magyarok laktak?
- Eladták, megvették a románok, vagy lebontották. Itt vályogból épült minden ház, a miénk is, még a 19. század végén. Néhány magyar házat még megtartottak maguknak a leszármazottak, például a szomszéd asszony, aki Resicán orvos, az szokott még jönni a gyerekeivel, de ők is csak nyáron.
- Fénykorában mennyi magyarja volt a településnek?
- Volt vagy 150 család. S volt még itt az a másik két falu, Magyarlunga és Ligetes. Már egyik sincs meg. A fiam idejében a magyar iskolában még volt oktatás 1-4. osztályig, a gyerekek a többit a klicsói (Cliciova) román iskolában járták ki. Most nincs iskola, a magyarok is románok lettek, nincs kivel magyarul beszélni. A temetőt se gondozza senki.

Csupa lemondást és keserűséget rejtenek a nőrincsei ház falai. Hol van már a boldogabb élet reménye, a szebb jövőbe vetett hit, amellyel az első, Szeged környéki telepesek megérkeztek a Béga partjára? Még egy generációt sem kell várni, és a nőrincsei magyarok már csak az emlékkönyvekben élnek tovább.
 



*

 Az A1-es Arad-Temesvár-Déva autópályának új, Lugostól Traian Vuiáig tartó szakasza már megépült. Az autópálya felett átívelő híd nem csupán fizikálisan, de képletesen is kapocs Nőrincse és a Béga jobb parti falvak között, hiszen a szomszédos Vásáros (Targoviste) telepesei nagyjából egy időben érkeztek a nőrincsei magyarokkal a folyó túloldalára, hogy aztán sorsközösséget is vállaljanak velük.
 1905-ben indult meg a felvidéki református családok betelepítése a már létező, román lakossággal bíró Vásáros településre.  A település szerkezetében ma is tapasztalható az a tagoltság, amely a falu román és magyar részét jól kivehetőn elválasztotta egymástól. A rendezett, derékszögű utcák takaros portákat, fatornácos parasztházakat rejtenek. A kereszteződésben állatitató, mellette harangláb. Templomuk nincs a magyaroknak, csak egy imaház. Ott gyűlnek össze vasárnaponként a megmaradt hét család hívő tagjai. Egy középkorú testvérpár, Szabó Ferenc és Gyöngyi a faluról legtöbbet tudó Lidike nénihez irányítanak. Az utca másik végén, hatalmas lombkoronájú tölgyfa árnyékában áll az idős hölgy háza, talán a legszebb porta a faluban.
- Én vagyok az, kerüljön beljebb. - invitál házába a néni. - A férjem után Avramescunak hívnak, leánykori nevem Polgár Lidike. Az én szüleim 1909-ben érkeztek ide a Nyitra megyei Vágfarkasdról, de a telepítés már 1905-ben elkezdődött. Akik jöttek, azok mind reformátusok voltak. De jöttek még Torontálvásárhelyről, Zsigárdról, Antról, Kisperegről, Mezőhegyesről, Nagykőrösről, Vésztőről, sok helyről. Hetven család lakott itt a régi időben. Hatvan család kincstári és tíz család zsellér házba költözött. Valószínűleg tartott volna még a betelepülés, ha nem változnak meg az idők. Ezek a magyarok szerződéssel vették meg a házakat 25 évi vagy 50 évi törlesztésre, ki hogy akarta. Attól függött, hogy kevesebbet vagy többet tudott törleszteni. Évenként fizettek. Volt bélyeges szerződés is, csak amikor a gyerekek bélyeggyűjteményt csináltak, akkor leszedték, lekaparták róla. - mondja nevetve Lidike néni. - Megvan még a szerződésünk, csak a gyermekeimnél van, mert ők rendezik a ház dolgát. S ezt a másik házat itt mellettünk, ezt a nagyszülőktől örökölte az anyukám. Mi ott laktunk addig, amíg a testvérem itt élt. Aztán amikor a testvérem beteg volt és 10 hónapig én ápoltam, akkor visszaköltöztem ide. Aztán nem mentem már oda vissza, mert mégis itt születtem, ez a családi házunk. Az unokák már az ötödik nemzedék, akik öröklik ezt a két házat. Amikor 1919-ben a román államé lett itt minden, akkor nekik kellett törlesztenünk a hitelt. 1922-ben mi már lefizettük a házat is és a földet is. Aztán 1925-ben, amikor idejöttek a fenti részre a románok, már nem maradt nekünk, csak 5-5 lánc föld. Minden háznál csak ennyi maradt.
- Sok gyermek volt akkor a faluban? 
- Nem volt akkor még sok gyermek, mert járvány és betegeskedés következtében sokan közülük meghaltak. Itt van nálam az anyakönyv, nézze meg, 1908-tól van nyilvántartva.

Olvasom a gyermekek elhalálozásának okait: agyhártyagyulladás, vele született gyengeség, tífusz, leginkább a lányoknál szedték az áldozatokat.

- Apukám családjából három testvér költözött ide. - folytatja a néni. - Itt lakott a nagyszüleim mellett az egyik nagybácsi, s a kert végében még egy testvérük. Polgár Gyula, Ferenc és Dániel. Volt még egy Imre nevű testvérük is, de az ott maradt, nem jött át.   
- Volt itt anno magyar iskola?
- Igen, volt, azt is a magyar állam építtette. Ott állt az utcasarkon. Azzal szemben volt a templomtér, de mivel 1925-ben elvették a földeket, már nem bírtak templomot építeni. Akkor az iskolában volt az istentisztelet, de miután jött az új rendszer, nem volt szabad többé az iskolában tartani. Akkor ide költöztek a mi házunkba, mert az már üres volt. Aztán 1951-ben meg lett véve az a kicsi imaházunk, ami most már szegény nagyon elhagyatott állapotban van. De hát már nagyon kevesen vagyunk, hívek. Családot már nem is lehet számolni, csak személyeket. Vegyes házasságban élnek, s vagy az édesapa, vagy az édesanya református. Vagyunk még nyolcan, akik reformátusnak számítunk.

- Nagyapa 50 éves korában meghalt, mert az 1918-as háborúban megbetegedett a tüdejével, nem lehetett őt kezelni. Apámnak már 16 évesen kezébe kellett venni a gazdaságot.
Apám 1930-ban örökölt Csehszlovákiában némi pénzt, és abból vett egy kukoricadarálót. Ez a daráló hozott egy kis jövedelmet, de hát nagyon sokat dolgoztak, éjjelt, nappalt egybetették. Apukámat akkor kuláknak nyilvánították, s akkor nagyon sok üldözésben volt részünk. Ki akartak vinni bennünket Baraganba is. Ijesztgettek minket, hogy jön értünk a fekete autó és ki leszünk víve kilencven kilós csomaggal, de mivel apukám igen jó viszonyban volt az iskola igazgatójával, nem kerültünk ki. Mindenesetre ezután is nagyon sok elnyomásban volt részünk. Mindenből dupla feladat jutott apukámnak. Ha kellett kavicsot kihordani, duplán kellett hordania, ha fát kellett hozni az erdőből az iskola számára, meg mindenfele, s ott is a legrosszabb helyről adták neki a fát. Olyan mély szakadékokból kellett felhúzni a fát, hogy borzasztó volt! Aztán volt a kollektivizálás, s apám nem iratkozott be. Akkor azért üldözték. Ha elfoghatták volna, akkor nagyon agyonverték volna, de Isten úgy rendelte, hogy mindig kiszabadította, úgyhogy attól megszabadult. Akkor átadta az államnak a földet, s azután dolgozott az állami gazdaságnál. Ott dolgozott a testvérem is és az apukám is. Nekem nem volt szabad óvodába menjek, az iskolába nem volt szabad, hogy részt vegyünk, a testvéremnek - ő kilenc évvel idősebb volt mint én - nem volt szabad, hogy a mulatságokba bemenjen. De amilyen mulatozás ott volt, jobb is volt, hogy onnan kitiltották. Nagyon rendetlen népség volt! Az én életemet is rendesen megrontották, s talán engem bántott talán a legjobban, mert én még gyerek voltam. A testvéremnek nem volt szabad iskolába menjen, hogy egy mesterséget is tanuljon, de a nagybátyám aztán felvette és kitanította géplakatosnak. Idővel aztán megcsinálta a traktorista iskolát, és aztán mint traktorista dolgozott. S aztán mikor megbetegedett s nem bírta a traktorozást, akkor mint géplakatos dolgozott a műhelyben. De hát milyen volt ott is a kondíció! Itt volt a Bega-parton egy nagy hangárépület, és ott meleget nem lehetett télen csinálni abban a nagy épületben. Azokat a megfagyott vasas traktorokat bontsa szét és javítsa meg! Kegyetlen élet volt!... Most meg aztán még nagyobb a gyűlölet, a magyar-román "barátság". Én azt hiszem, hogy a Jóisten azért is rendelte ezeket a vegyes házasságokat, hogy szűnjön meg a gyűlölet, de mégsem. Három fiam van, kettő Lugoson él, egy pedig Toplovecon (Topolovatu Mare, Nagytopoly). Az én gyermekeim is fele-fele, román párjuk van, kicsit elrománosodtak, mert hát román iskolába jártak. S amilyen iskolát végzel, olyan ember leszel. A gyerekek itt végezték az első négy elemit - akkor már csak román iskola volt -, Bálincon a többit, és aztán Lugoson a középiskolát.
- Vásároson meddig volt magyar iskola?
- 1958-ban szűnt meg. Én az ötödiket Lugoson végeztem, abban az évben még volt magyar iskola, de aztán megszűnt.

Lidike néni áthív egy különösen tiszta, fehérre meszelt, családi képekkel teli szobába.
- Ezeket a bútorokat még Csehszlovákiából hozták, vannak legalább 100 évesek. - mutat rá a faragott támlájú kanapékra. - Itt nagyon ügyes esztergályosok voltak a magyarok.
- Akkor még tudtak egy-egy bútordarabból mesterművet készíteni.
- Hallottam, hogy Erdélyben nagyon szép bútorokat csinálnak, és amik voltak, hallom, azok mind a bukaresti parlamentbe kerültek. A magyar nép igen tehetséges és ezért is irigyelnek bennünket.
Azért is szerették volna, hogy apámat elvigyék, hogy megszerezhessék a bútorokat is. Édesapám nem olyan kuláknak volt véve, aki a munkásokat ostorozta és kihasználta. Mindenkivel jó viszonyban élt, nem voltak haragosai. Akárhogy is gyűlölték és irigyek voltak rá, ő nem viszonozta, nem volt bosszúálló. Nagyon sokat szenvedett, és nagyon sokat szenvedett a mi betegségeinken keresztül is. A testvérem is nagyon beteg volt. 20 éves korában megkapta a porckopást a katonaságnál, és akkor sántán dolgozta le a 25 évet. Be kellett járjon Bálincra, mert nem itt helyben dolgozott. Akármilyen időben, viharban, fagyban, hóban menni kellett és órára pontosan megjelenni, mert ha nem ért oda időben, már vágtak is le a fizetéséből. De a Jóisten megsegített minket, hogy túléltük. Nem gondoltam, hogy én maradok utoljára. Én voltam a leggyengébb köztük és mégis én maradtam utoljára.
- A Jóisten így rendelte. 
- Így. S hogy a gyerekeim jók hozzám, és a menyeim is, hát nem panaszkodhatom. Nagyon jó választást csináltak, s nagyon szépen vezetik a háztartásukat. 42 évi házasságban éltem a férjemmel, hat éve már, hogy meghalt, s két éve lesz nyáron, hogy a testvérem is meghalt, és teljesen egyedül maradtam itt a két házzal. A gyerekek még jönnek segíteni, néha javítanak valamit a házon, mert azért most már gyakrabban kell. Két unokám is van, 21 évesek. Az egyik az akadémián van Bukarestben, a másik fodrász - és borbélymesterséget választott.
- Amikor a fiai hazajönnek, könnyebb nekik a magyar beszéd?
- Románra fordítják már a szót egymás között. Mind a három tud magyarul, gyermekkorukban megtanultak. A két nagyobbik három éves korukig nem is tudtak románul, mert mindig velünk voltak itthon, aztán amikor román óvodába mentek, egy hónap után már kívülről fújták a román verseket! Csak hallották a román szót mitőlünk, ahogy beszéltünk, de felelni nem feleltek. Akartam tanítani őket itthon is románul, de csak hallgattak, nevettek és nem feleltek. A kicsi megtanulta mind a két nyelvet.
- Az unokák értenek magyarul?
- Nem, az unokák nem tanultak meg. Mikor még kicsik voltak, akartam őket tanítani magyarul, de ilyenkor mindig azt mondták, fáj a fejük. - neveti el magát a néni. - Most, mikor beszélünk magyarul, kérdezik tőlünk, hogy mit beszéltünk? Mondom, tanultátok volna meg a magyar szót, akkor tudnátok!
- Lehet, hogy most bánják, hogy annak idején elmulasztották a lehetőséget.
- Most bánják a menyeim is, hogy nem tanultak meg.

- Ha akarja, megmutatom a motort, ami hajtotta a kukoricadarálót, az megvan még.

Átsétálunk a kisszínbe, itt találjuk a régi kukoricadaráló masinát, amelyet a századforduló híres gépgyártója, a Hofherr-Schrantz-Clayton-Shuttleworth cég gyártott le.
- Nagyon sokan csodálják. - mosolyodik el Lidike néni. - Petróleum, víz és olaj is kellett a működéséhez. A daráló el lett adva, mert el kellett adni az orvosokra az operálások miatt. Két kő volt hozzá, de csak az egyiket használta apukám. s volt egy lefolyó, egy olyan garat. S volt egy láda, s abba folyt a dara. Kétszer hetenként darált vele. A kövek darálták meg a kukoricát olyan finomra, hogy puliszkát is lehetett belőle főzni. Apám nappal kint volt a határban, s mikor hazajött, akkor megindította a darálót. Amennyi kukorica volt, azt ledarálta. S akkor éjszaka négy órakor, öt órakor már kezdtek jönni az emberek a daráért és anyukám adta ki, mert apukám akkor még pihent egy kicsit. S aztán újra megint mentek ki a határba. Nagyon nehéz életet éltek.
- Apám 1930-tól 1951-ig dolgozott a kukoricadarálón, de nem hozott jövedelmet, mert nem lett belefektetve semmibe. A románság belefektette aranyba, de apukám nem. Ő csak a pénzt gyűjtötte, hogy mire fel, azt nem tudom. S aztán elveszett a pénz. Egyszer összerakta őket, belerakta egy zsákba, aztán elvitte Lugosra a prefektúrára és kiürítette. Mert elveszett a pénz, s nem volt már értéke.
- Nagymamám még élt - ő is megélte a 84 évet -, s ő tartotta magát a tulajdonosnak. Anyukám meg apukám úgy dolgoztak benne, mint rabszolgák. Nagymamám egy nagyon nagy természetű asszony volt. Mert nagyon szegény sorsban nevelkedett, s amikor felvitte az Isten a dolgát, akkor aztán ő tartotta magát a tulajdonosnak.
Főzött, mikor volt kedve. Amikor apukám megjött a határból és nem volt főtt étel, anyámnak kellett nekiállni főzni valamit. Akkor még nagyon kellett függeni a szülőktől.

Apukámnak volt még 116 család méhe, 17 éves korában kezdett el foglalkozni velük. Az istálló mögött kasokban voltak a méhek, s voltak ládákban is. Egy ládában tíz család. Most a nagyobbik fiam folytatja nyolc családdal, és első évben nagyon jól hordtak a méhek, de tavaly ők se vettek ki egy csepp mézet se, mert olyan volt az esztendő.

Búcsúzás előtt még röviden szól Lidike néni.

-10 éves lehettem, mikor Bethlenházán dolgoztam egy állatorvosnál. Beteges voltam. S az orvosné, aki kezelt, beíratott engem egy zeneiskolába. Kellett volna hogy vegyen apukám egy akkordiumot. De hát honnan lett volna szegénynek arra is pénze. S akkor, amikor nem akartam visszamenni az iskolába, mert anyás is voltam, akkor mondta édesapám, hogy "hadd el, jó lesz csürhésnek disznókat őrizni!" Mai fejjel gondolkodva nincs is miért megharagudnom ezért, mert lehettem volna én akármilyen kisasszony, ha aztán nem bírok helytállni. Édesapám nagyon szeretett bennünket, csak nem mutatta ki a szeretetet. Nem vett minket ölbe, s nem csókolgatott, de olyan nevelést kaptunk tőle, ami egész életünkre elkísért minket. Azt mondta, hogy "ha sokat pocsékoltok, nagyon sokat kell dolgozzatok. Ha valamit nem tudtok megkímélni, akkor sose lesz semmitek. S ha eldobjátok az ennivalót, máma dobjátok, holnap dobjátok, holnapután nem lesz, mit eldobnotok".

Ilyen volt az élet Vásároson.
 
 



*

 A Béga-folyó jobb partján, a Bálinc melletti kincstári uradalom erdősége helyén valaha falu állott, melyet Bodónak hívtak. Az 1800-as évek végén aztán a földművelésügyi minisztérium úgy határozott, hogy az erdőséget ki kell vágni, s földjét be kell népesíteni. Így történt, hogy 1892-ben, majd a rá következő években Makóról, Kisperegről és még jó néhány településről összesen csaknem 300 református családot telepítettek a kivágott erdőség helyére, s az új faluhelyet a régi emlékére Nagybodófalvának (Bodo) neveztek el. Míg a peregiek gabona- és dinnyetermesztéssel, a makóiak az otthonról hozott hagyma meghonosításával próbálkoztak. Az árvizek és a sok esőzés azonban kiforgatták helyükből a hagymákat, így a bodóiak új termények betakarításába fogtak. Megtermett a borsó, a paszuly, a paprika, mégis a sárgabélű dinnye volt az, ami Nagybodófalva hírét aztán messzi földre repítette.
- Valaha nem volt Bodón család, aki a dinnyetermesztéssel ne foglalkozott volna. Aztán meggyfából is rengeteg volt a faluban. - meséli a település központjában élő Etus néni, akinél egy kávé mellett beszélgetünk. Közben megérkezik Csizmadia Ferenc tiszteletes úr is, aki a 10 km-re fekvő Szapáryfalváról szolgál be.
- Én tavaly érkeztem ide Marosvásárhelyről a feleségemmel és kisfiammal. Amikor engem idehívtak, még élt a régi bodói pap, ezért nem tudtunk mást, beköltöztünk Szapáryfalvára. Ott annyira örültek nekünk, hogy azt el sem tudom mondani, hiszen hét éve nem lakta már senki a szapári paplakot. Aztán mikor meghalt a bodói pap, a felesége kegyeleti okokból még bent lakhatott fél évig a bodói paplakban. Utána már nem akartunk átjönni, mert beköltöztünk, s megszoktuk ott. - meséli a költözés élményeit a tiszteletes. - Az istentiszteleteket két éve az imaházban kell tartani, mert a templom vizesedik, hideg és nyirkos. Most embermagasságig le van verve a vakolat, s várjuk a szakértői jelentést, mennyibe kerülne a templom helyreállítása. Sokan azt mondják, hogy az már menthetetlen.

A tiszteletes úr a parókiára irányít. Itt tartják az imaórákat, hiszen a helyiséget télen könnyebb is befűteni. A lelkészi szoba tele ódon bútorral, a százhúsz éves sublóton százhúsz éves munkanaplók, törzskönyvek. Belelapozok a telepítés évétől gondosan vezetett anyakönyvbe, olvasom a neveket: Barna, Borgula, Czirják, Csuta, Csóti, Csáki. Vajon mennyit találnánk még itt belőlük? A fatornácos parókia udvaráról átlátunk a szomszéd telekre.
- Az a modern épület lett volna az iskola. Mire megépült, már nem volt elég gyerek, hogy beindítsák. Ma óvoda működik benne, az is csak 12-13 gyereknek, kik nem is nagyon beszélnek magyarul, mert vegyes házasságban születtek. - mondja a tiszteletes.

A Béga töltése melletti utcában él Nagybodófalva egykori magyar tanárnője, Szabó Julianna, akinek férje maga is történelem-földrajz szakos tanár volt. 
- Még volt, hogy kétezernél is több lakosa volt Bodónak, és mind magyarok. - emlékezik vissza a 79 éves asszony. - Körül vagyunk véve román falvakkal. Kutina (Cutina) keleten, Fagymag (Fadimac) északon, Bálinc (Balint) nyugaton. De Bálincon volt egy magyar rész, 1903-ban telepítettek oda Bodóról magyarokat. 1947-ben a Brassó melletti Papolcról érkezett ide az első román család, a Sandruék. De ők is magyarokat vettek feleségül, vagy a lányaik magyar férjet választottak, szóval mind elmagyarosodtak. Ezek leszármazottai még ma is élnek. A Sandru Miklós, aki a Krassó-Szörény megyei Tirolban él, ő hozza nekem a mézet. Visszakapott egy hektár akácerdőt. Amikor én gyerek voltam, Bodón minden utcában volt két sor akácfa. Csodálatos látvány volt, nekem elhihetik. Ha felmentem a dombra, s lenéztem a falura, mintha a mennyországot látnám! A kollektíva megalakulásakor elvették a gyümölcsöst, kivágták az akácost, és szilvafákat ültettek helyükbe.
Az én szüleim Peregről érkeztek. Anyám 87 éves korában halt meg, az apám 59 évesen.  A bátyám most 87 éves. Apámnak az volt a bűne, hogy nem akart beiratkozni a kollektívbe, de 1957 decemberében végül mindenkit beírattak egyenként. Apám nem volt kulák, de igen jó gazda volt. Nagyon sok dinnyét termesztettünk. Egyszer aztán jött haza apám és mondja anyámnak, hogy "beiratkoztam". És akkor jött a barátja, akivel a Baraganban is együtt voltak. Volt neki búzavető és kukoricavető gépe is, annyira nem gondolta, hogy olyan hamar be kell mennie a kollektívbe. Aztán szépen mindent elvittek, beadták a vagyonunkat, aztán a barátjával leültek, bort forraltak. Akkor azt mondta édesapám a barátjának, hogy "Igyunk komám, jó vásárt csináltunk, eladtuk mindenünket!". S akkor sírt az apám. Akkor láttam egyedül sírni az apámat... Akkor már nem volt búza a padláson, a sarokban volt csak egy kis kukorica. Nagyon el volt keseredve. A szövetkezetben a vetőgép mellé osztották be. A mérnök nem értett hozzá, s nem tudta, hogy kell adni szájmaszkot. Apám két éven keresztül lélegezte be a méreganyagot, s halt meg tüdőrákban. Abban az időben nagyon sokan elmentek a faluból, féltek attól, hogy nem lesz nyugdíj. Akkor kezdtek bejönni a román családok.
- Lugosra, Vörösacélra, Nadrágra, Dévára, de mentek még ki Kanadába és Németországba is a bodóiak! - szól közbe Etus néni.
- 1961-ben 35 gyerek volt az 5. osztályban! - folytatja Juli néni a visszaemlékezését. - Mikor én 1-4. osztályos voltam, összesen 369 gyerek volt. Az utca tele volt gyerekkel. Az 1951-es születésűek közül csak a Balogh Jóska családja maradt itt, a többiek mind elmentek. Vörösacél (Ferdinand/Otelu Rosu) tele van bodóival!
- Az a legnagyobb gond, hogy az elvándorlás miatt nincs már magyar gyermek. - teszi hozzá a tiszteletes. - Azt mondtam a lugosi kollégának, hogy ha hazahívnám Lugosról a bodóiakat és a szapáriakat, nem maradna Lugoson senki.
- Úgy tudom, jöttek Nagybodófalvára székelyek is, vagy tévedek?
- Igen, 1946-ban érkezett három család: akkor jött Jánosi mama, Szathmáry Marika néni, Gellén Bözsi néni. Aztán Petrilláról nemrég, 1980 után érkeztek a bányászok, amikor mentek nyugdíjba. Jöttek, mint reformátusok, aztán jehovisták lettek. Volt itt valaki, aki fizetett nekik, hogy jehovisták legyenek. S aztán volt itt elismert gazdakör, dalárda és színjátszókör is. Mennyi magyar verset vertek a fejembe akkor! - gondol vissza nosztalgiával Etus néni.

Miközben visszasétálunk a központba, több új építésű házra leszünk figyelmesek. A tiszteletes úr elmondja, az utóbbi időben sok temesvári román család vett vagy épített új házat Bodófalván, mert szeretik a település árasztotta csendet és nyugalmat.
Nagybodófalva azonban még így is a Béga-mente legmagyarabb települése, a lakosság 75-80%-a ma is magyarnak vallja magát. A 300 magyarból 260 református. A folyamatos elvándorlás miatt azonban lassan de biztosan fogyatkozik a lakosság. A másik probléma az asszimiláció. Sajnos nem az a tendencia, hogy a magyarok mellé betelepülő románság asszimilálódik a magyar közegbe, hanem inkább a magyar családoknál figyelhető meg az elrománosodás. Nagybodóházán például felajánlották a szülőknek, hogy ha már helyben nem tudják biztosítani a gyerekek magyar oktatását, írassák be a gyereket a lugosi magyar tagozatra. Adnak buszt, ami kiviszi őket, s délután pedig vissza. Ők nem, inkább román iskolába járatják a gyereket a mindig visszatérő indokkal, hogy magyar tagozatot végezve nem fog tudni későbben érvényesülni. Ezek után nem nehéz elképzelni, milyen sors várhat a valaha színmagyar Nagybodófalvára, ha a tendencia rövid időn belül meg nem fordul, vagy legalábbis meg nem torpan.    
 


*

 Míg Bodófalván az elvándorlás, addig a Szapáry Péter grófról elnevezett Szapáryfalván (Tipar) az elrománosodás a legnagyobb gond. Csizmadia Ferenc tiszteletes szerint lenne pedig jövője a magyarságnak, hiszen nagyon sok a magyar kismama, más kérdés, hogy fiaikat és lányaikat minek nevelik. Régen annyi gyermek volt Szapáryfalván, hogy saját szülészete is volt! De erről meséljen inkább Vásári János, aki valószínűleg ma a legtöbbet tud a falu múltjáról.
A nyugalmazott mozdonyvezető éppen a családi kártyaparti romjait rendezgeti - nővérének gyermekeivel estébe nyúlóan verik a blattot, ha vasárnaponként meglátogatják.
- Régen még ünnepekkor is dolgoztam. - kezdi visszaemlékezését a 61 éves masiniszta. - De volt, hogy megegyeztünk a románokkal, és ortodox húsvétkor mi dolgoztunk, magyar húsvétkor meg ők. Emlékszem, 2000-ben egyszerre volt Lugoson a közös húsvét. Az elmondhatatlanul szép volt. A református templomban gyülekeztünk, s mindenki gyülekezett a saját templomában. Akkor elindultunk a templomból gyertyákkal - mindenki kapott gyertyát -, s aztán a katolikus templomnál összevegyültünk a katolikusokkal, majd találkoztunk az ortodoxokkal, akik jöttek emerről, a Temesvári útról felvettük a többi ortodoxot, aztán a görög katolikusokat, amarról pedig a baptistákat. Nagyon szép volt! Senki nem protestált, románok, magyarok, mindenki egy volt.
- Tessék mesélni valamit, hogy alakult meg Szapáryfalva?
- A telepesek a Bánátból jöttek, a mostani szerbiai területről. Ott, a Tiszának az alsó folyásánál volt három falu, két német, Gizellafalva valamint Józseffalva, és egy magyar, Albertfalva. S 1881-ben települtek ezek át oda, ahol most is vannak. Hogy ezeknek mi a történetük? Öregapám elmondása szerint többféle felkelés is volt a Habsburgok ellen. A vezetők elmenekültek Törökországba, a pór népet pedig bebörtönözték a váci és az egri börtönökbe, s még ki tudja hova. Aztán rájöttek, hogy nincs értelme ezeket a szerencsétleneket bent tartani, kidobták hát őket arra a nádas vidékre a Tisza mellé, hogy ott csináljanak maguknak falvakat. S az emberek nekiálltak kitisztítani a nádasokat és termővé tenni a földeket. 1881-ben már rehabilitálva voltak, de gyakori problémává vált az árvíz, állandóan elöntötte őket a Tisza vize. Elvitte a termést és a jószágaikat. Aztán úgy döntöttek, hogy Krassó-Szörény megyébe áttelepítik ezt a három falut. Igen ám, de az albertfalviaknak a kiadott hely nem volt megfelelő, mert nekik Lugos mellett - ahol ma a gazdasági iskola van - jelölték ki a telket. 370 hold föld volt pontosan. Eddig küzdöttek a Tisza-folyóval, most küzdjenek újra a Temes-folyóval is? Hát nem vállalták el, nem fogadták el az állami támogatást se. Telt múlt az idő, és az akkori földművelődési miniszter (Darányi Ignác) beszámolt a budapesti parlamentben arról, hogy az albertfalviak nem hajlandók elfoglalni a kiadott helyet, mert a Temes ott van közel. Ebben a vitában részt vett Szapáry Péter gróf is. (Ő rövid ideig volt első miniszter is.) Akkor ő azt mondta, hogy ha nem hajlandók elfogadni, én hajlandó vagyok átadni egy dombos területet, ha ők kitakarítják az erdőt. De feltételül szabta, hogy a falut akkor ne Albertfalvának hívják, hanem vegye fel ez én nevemet és legyen Szapáryfalva. És ott, ahol van az a 370 hold föld, hozzanak létre egy mezőgazdasági iskolát, hogy a mezőgazdászokat kiképezzék. Okos ember lehetett ez a Szapáry úr, már akkor elgondolhatta, hogy nem mindig fognak hagyományosan termelni a parasztok, hanem ki kell őket képezni. Az albertfalviak pedig elfogadták, hát mit nekik hogy Albertfalva vagy Szapáryfalva, elfogadták. A falu terve Budapestről lett megcsinálva. Beosztották szépen az utcákat és megfeszített munkával nekikezdtek az emberek házakat építeni. Szapáryfalván tehát nem kincstári házak vannak, hanem az emberek építették magukat. Nem úgy mint Bodófalván vagy Igazfalván, nekik felépítette a magyar állam és aztán évekig fizették a házak kölcsöneit. A szapáryfalviak ezt nem fogadták el. Az én házam is az elsők között lett felépítve, földből, bár most már ugye máshogy néz ki. 80 cm-es falai vannak - amolyan melegház. Ha nem nedves, eltart száz évig is.
Néhány év alatt tehát virágzó falu épült. Aztán 1900 körül Makó környékéről jöttek még kiegészítő telepesek. Eleinte volt egy kis probléma, mert nem akarták befogadni őket a szapáriak. Pedig ezek is magyar reformátusok voltak.
Rácz Károly volt az első lelkész, de egy évig el volt menve Solymosra. Akkor a szapáriak elmentek érte és visszahozták. Az öregek elmondása szerint igen szigorúak voltak a törvények, még az egyházzal szemben is. Minden év végén megköszönte a gyülekezet a lelkésznek, ha jól szolgált, s felkérték, hogy maradjon velük a következő évben is. Ha nem szolgált jól, akkor mehetett kifelé és hozták a másikat. Ha egy asszony parázna volt, s az rábizonyosodott, egy évig ott kellett térdepeljen az oltár előtt minden vasárnap, hogy mindenki lássa, hogy úgy ahogy ő csinált, többet ne csináljon senki. Ez mind a múlté, mások vagyunk most már.
1908-ban megkezdték a templom építését és egy kerek év alatt be is fejezték azt. Fönt, ahol a harang van, 90 centis fal van, három harminc centis tégla. Ha fent 90 centis fal van, akkor lent egészen biztosan legalább 120 centis, azaz négy tégla vastag. Borzasztó nagy építkezés. Egyszer aztán, amikor a malter hullott le a falakról, mondták a románok, hogy "Ni csak, a magyarok temploma összeomlik!" Mondom nekik, hogy ez ötszáz évig fog állni. Nem éltek ti annyit, mint ez a templom figyeljétek meg! Hamarább összeomlik a ti templomotok, amit most építettetek!
Már akkor látták, hogy nagyon szorgalmas nép él itt, és úgy volt, hogy Szapáryfalva mezőváros lesz. A templom után van az a nagy köztér, oda egy nagy műszaki iskolát akartak építeni. Már az építkezést is megkezdték. A templommal szemben megvolt a szülészet és a kórház helye is ki volt már mérve. Aztán jött az első világháború és a trianoni békediktátum, ami összetörte a magyarok hátgerincét és egyszerre minden megszűnt. Két vasútállomása is volt Szapáryfalvának. Ami most Kastélynál (Costeiu) van, az is szapári megálló volt, s volt egy kicsi, a falu mellett, azt is elvette a román állam. Azt Părunak, azaz Bégakörtésnek adták. Nekem még megvan itt a táblája, meg tudom mutatni, ezt nem adom oda senkinek, amíg élek! Itt volt a falu szélén, s ez itt írja, hogy Bégakörtés 4 km. Ezek azt mondják, hogy ez mindig is Románia volt. Hát kérem, én hátul, a fűtőháznál dolgoztam, és a sínek már Magyarország ideje alatt is ott voltak. 1990 után kezdtük a régi mozdonyokat szétszerelni, és ezeken írva van, hogy MÁV. Mondom nekik, hogy gyertek ide, mit ír itten; én meg lefordítottam nekik románra a szöveget. Nem én mondom ezt, ezek adatok. Erre már nem tudtak mit mondjanak...
Aztán jött az első világháború és elvitték a harangokat, mert rézből voltak. A falu évekig harang nélkül volt. Volt akkor egy Kiss Gábor nevű földesúr, gazdag ember, aki 1924-ben adományozott új harangot és egy toronyórát is a falunak. Aztán jött a második világháború, és a román állam rögtön elvett 10 lánc földet a magyar egyháztól, s csonkították a határt is. Jött a kollektivizálás és akkor már elvették mindenkitől a földet, az embereket pedig beleerőszakolták a kollektívba. Ez elkezdődött már 1950-ben. Jöttek éjjel, s nappal, s kérdezték, hogy "Beiratkozol?" Apám mondta, hogy "Nem iratkozom be!" "De be kell iratkozni!" "De nem iratkozom be!" Apám bekészítette a fejszét, hogy ha még jönnek, egyet agyonüt!... Aztán lassan mindenki beadta a derekát és a kollektív felfejlődött. Amíg nem iratkoztunk be a kollektívba, addig lesöpörték a padlást is, de miután beiratkoztunk, már tele volt a góré. Bodón a górét egyébiránt kotárkának hívták. Amikor az én anyám meghalt, az édesapám újra megnősült és hozott egy bodói asszonyt. Az azt mondja egyszer, hogy "Te, fiam, meg kell karaszolni a kertet!" Mit akar maga? - kérdeztem. Hívjuk át a Karasz Janit? - mert a szomszédot így hívták. Akkor tudtam meg, hogy a karaszolás Bodón ekézést jelent...
S aztán kezdtek a szapáriak elmenni. Kezdtek más vallásúak jönni a faluba, jöttek a románok, a cigányok, s megváltozott a település etnikai és vallási összetétele. Jöttek a 60-as években erdélyi magyarok és cigányok is, utóbbiak Orsova mellől, a hajdani Zsuppánról. Nem rossz emberek. Amikor tömegesen ment el a fiatalság Temesvárra és Lugosra, az ipari létesítményekbe, akkor már nem bántuk, ha a Jehova tanúi is jönnek ide, csak magyarok legyenek. Került Szapáryfalvára néhány csángó menyecske is, úgy a 70-es években. Meggyőződött katolikusok voltak, olyannyira, hogy néha még a reformátusokat is kitérítették. Aztán az 1960-as években elvették a községi státuszt is Szapáryfalvától, mert áthelyezték a szomszédos román faluba, Kastélyba. Pedig volt itten gazdakör és tűzoltó alakulat is!
Élt itt aztán egy Kiss János nevű kántor, aki nagyon sok zenészt - három zenekart is - betanított. S akkor, amikor a kommunisták betiltották a hitvallást, ő otthon tartotta a hittanórát. Pedig nagyon sokszor megfenyegették, hogy ha nem fejezi be, akkor elviszik. Ő azt mondta, hogy nem fejezi be, mert neki ez a missziója, ez a hivatása. Pedig rokkant volt és rövidlátó. De olyan jó kántor volt, hogy nem volt ilyen a környéken! Úgy kezelte az orgonát, mint egy orgonaművész.
1958-ban aztán behúzták a villanyhálózatot, addig petróleumlámpákkal világítottak az emberek, az istállóban pedig szénlámpással. 1990-ben eladták a jószágokat, és megszűnt a mezőgazdaság. Akkor húzták fel a vizet a faluba. Nekem még megvan a kút, 7 m mély. Nagy munka lehetett, amikor kiásták. Elkészült a kanalizálás is, most pedig már az utcák aszfaltozását is tervezik. Hiába, no, haladunk mi is Európa felé lassan-lassan. - mosolyogja el magát végül János bácsi.      

 Állunk az 1909-ben, gróf Darányi Ignác patronálása mellett felépült református templom előtt, mely a végvári Istenháza mintájára épült. Méretei alapján a Bánság második legnagyobb református temploma. A tiszteletes szerint akár 700 lelket is képes lenne befogadni, de ma 20-25 fő már telt házat jelent a vasárnapi istentiszteleteken, beleszámítva azt a néhány magyar adventistát is, akik hogy magyar szót halljanak, a református templomba is eljárnak. Ferenc azonban büszkén újságolja, hogy a tavaly megalakult nőszövetség tagjai most hétről hétre száraztésztát készítenek, amit értékesítve némi plusz bevételhez jutnak. Talán ez is egy út a szapári gyülekezet talpra állítására.
- Milyen érzés a legnagyobb magyarságú székely városból a Béga-menti szórványba kerülni? - teszem fel a kérdést búcsúzóul. Ő ráfordítja a zárat a templom ajtajára, majd egy nagy sóhaj kíséretében válaszol.
- Nem egyszerű. De még bizakodó vagyok...


E beszámoló rövidített, szerkesztett változata megjelent a Magyar Idők napilap Lugas mellékletében Egymillió tégla címmel, 2016. december 03-án.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése