2010. november 14., vasárnap

Élet a romokon: egy nap a dél-erdélyi szórványban


Az Erdélybe utazók legkedveltebb és gyakran kizárólagos célpontja a több százezernyi magyarnak otthont adó Székelyföld. Hogy szálláshelyünkre időben odaérjünk, átrobogunk a kevésbé ismert tájakon, így alig veszünk tudomást az elszórtan, elszigetelten élő maroknyi magyarról, Hunyad és Fehér megye Árpád-kori templomairól, veszendő magyarságemlékeinkről. Magyarigen és Abrudbánya a dél-erdélyi szórvány utolsó bástyái, ahol a lelkipásztorok elszántan küzdenek elfogyó gyülekezetük identitásának megőrzéséért, értékeink és örökségünk védelméért. Takács Gáborral és Gyurkó Zoltánnal jártam náluk novemberi utunk alkalmával.

Nagyenyed felől utazunk Gyulafehérvár irányába. Történelmi idők elevenednek meg előttünk, ahogy az 1-es számú főút mellett megpillantjuk a valamikori alsóorbói templom romjait.

Hajdan itt portyáztak Mezid bég csapatai és dúlták fel a települést az 1442-es marosszentimrei csatát követően. Hunyadi János azonban a törököktől visszaszerzett zsákmányból újjáépíttette a templomot, amely később az ismétlődő idegen támadásoknak köszönhetően a lakossággal együtt elpusztult. Mára csak a romos falak maradtak mementókét az utókornak.
 Tövisen ezúttal nincs időnk megállni, pedig a XIII. században épült csodaszép református templomot és a szintén Hunyadi János által alapított impozáns katolikus kolostortemplomot az erre utazóknak nem szabad kihagyni. Múltkori ittjártunkkor beszélgettünk a harangozó fiúval, aki lemondóan mesélte, hogy a fiatalok szinte menekülnek a vidékről, annyira kevés itt a munkalehetőség. Aki teheti, többedmagával beül az autóba, és meg sem áll Olaszországig vagy Spanyolországig.
A tapasztalatok szerint sajnos egyre több erdélyi magyar választja a külföldi boldogulást, amin persze nincs mit csodálkozni, hiszen a környék valaha sok embernek munkát adó gyárai leálltak a rendszerváltást követően. A falusi életvitel már itt sem perspektíva, ahány településen megfordulunk, az idősek csak legyintenek, ha a fiatalságról érdeklődünk. „Nincs egy se. Mind elmentek a városba.” A kisebb településeket a kiöregedés veszélye fenyegeti.


 
Tövis után letérünk a főútról, ahonnan az Erdélyi-Hegyalja lankás dombjai felé vesszük az irányt. E vidék már a középkorban is híres volt gyümölcstermesztéséről és kiváló bortermeléséről, ennek bizonyítékaként több település is nevében viseli a „boros” előtagot (Borosbenedek, Borosbocsárd, Boroskrakkó). Az egykor számbelileg többségben lévő magyarságnak számos véráldozattal járó pusztítást - tatár- és törökdúlást, a német veszedelmet, vagy az 1784-es Horea-féle lázadást - kellett túlélnie, ám az 1848-49-es népirtás sebei a mai napig nem gyógyultak be. A trianoni tragédiát követő elvándorlás, majd a kommunista rezsim alatt meghirdetett „földreform” aztán végleg átírta a demográfiai számokat. Egyik példa erre Borosbenedek, ahol tavaly decemberben halt meg a község utolsó magyarjaként egy idős néni, így a magyarság egykori jelenlétére már csak a falu felett magasodó, XIV. századbeli templomrom emlékeztet, ki tudja még meddig. 
A helybéliek úgy hiszik, a szentély belseje kincseket rejt, ezért módszeresen „ásatásokat” végeznek benne - minden eredmény nélkül. A templom körüli XVIII-XIX. századi sírköveket egyelőre nem bántották, félő, ez az állapot sem tart sokáig. A „borúton” továbbhaladva a szomszédos Boroskrakkóba igyekszünk, amelynek Árpád-kori temploma annak ellenére is lenyűgöző látvány, hogy oldalhajói a múlt század elején leomlottak. A XV. században ovális védőfalat emeltek köré, amelyhez kívülről barokk udvarház is csatlakozik. A templombelső teljes magányát mindössze egyetlen pad látványa töri meg, ami így is több mint elegendő a gyülekezet egyetlen magyar asszonya számára. Az épület csak jeles alkalmakkor népesül be, 2007-ben például itt tartották meg a hagyományos Szent István napi ünnepséget, de katolikus főépítész is tartotta már itt esküvőjét Boroskrakkón.  
A templomhoz közel, a jelenlegi rendőrség épülete alatt 200 legyilkolt magyar fekszik tömegsírban, akiket Axente Sever szabadcsapatai mészároltak le 1849-ben. Románia nemzeti hőse ezt követően itt telepedett le és élte életét békében haláláig...
Boroskrakkótól csupán néhány kilométerre található az egyházközségi központ, Magyarigen. A dombokról aláereszkedve már messziről feltűnik a község ékessége, a barokk stílusban épült református templom. Gudor Botondhoz igyekszünk, aki református lelkészként négy település - Magyarigen, Boroskrakkó, Sárd és Zalatna - gyülekezetét fogja össze. A tiszteletes úrnak nem nehéz híveit számon tartani, hiszen az egész egyházközség mindössze 55 lelket számol. A legnépesebb Zalatna, ahol 27-en élnek reformátusok, míg Magyarigenben 14-en, Sárdon pedig 13-an tartoznak a felekezethez. Gudor doktor éppen Gyulafehérvárról tart hazafelé, ezért az időt kihasználva először Sárd XIII. Századi eredetű, majd később gótikus stílusban átépített templomához hajtunk.
Egy gyors telefon a harangozónak, és mire odaérünk, a négyszögletes kaputorony alatti bejárat már tárva-nyitva áll előttünk. Betérünk a védfallal kerített udvarra, ahol leromlott állapotában is lenyűgöz a templom látványa. A belső és a szentély viszont tiszta, a felújításoknak hála eredeti pompájában várja a híveket. Belül, a bejárat melletti falon tábla emlékeztet az 1848-as sárdi áldozatokra. A településnek az 1930-as évek óta nincs saját lelkésze, azóta Magyarigennel alkot társegyházközséget. A 2009-es esztendő valószínűleg történelmi dátumként fog bevonulni Sárd legújabb kori históriás könyvébe, hiszen harminc év után újra volt konfirmálás, ráadásul mindjárt kettő, augusztus 20-án pedig itt gyűlt össze Szent István napján Fehér megye magyarsága.
Rövid kitérőnk után ismét Magyarigennek vesszük az irányt, ahol Gudor Botond már vár minket. Középkori kapubástya alatt kanyarodunk be a tágas udvarra, ahol ovális alakban épületszárnyak kapcsolódnak egymáshoz szorosan a várfal mentén. A lelkész megannyi könyvvel teli dolgozószobájában beszélgetünk, a kezdetekről faggatjuk.

„Amikor tizennégy éve elvállaltam a magyarigeni egyházközség szolgálatát, még nem tudtam, mi vár rám. Az udvaron derékig érő gaz fogadott, a „papi laknak” mindössze egyetlen lakható helyisége volt, az elhagyatott épület több helyen beázott. A templomban régóta nem tartottak istentiszteletet, az üveg nélküli ablaknyílásokon ki-be repkedtek a madarak. A parókián nem volt se vezetékes víz, se szennyvízelvezetés, minden probléma megoldásra várt.” Aztán megindult az élet a romokon, ahogy a fiatal lelkész munkához látott. „Lépésről lépésre sikerült az épületek helyreállítását, karbantartását elvégezni, amiben nagy segítségünkre voltak az Ágoston Sándor Alapítvány önkéntesei, kolozsvári és magyarországi teológushallgatók, és persze a helyi gyülekezet lelkes tagjai. A templomhoz tartozó ún. Bethlen-szárnyat is rendbe hoztuk, így abban vendégszobák lettek kialakítva, ami az egyházközség számára némi bevételi forrást jelent.” Gudor Botond tehát amellett, hogy maroknyi híveit pásztorolja, egyfajta szórványmissziós munkát is vállalt: a műemlékek megóvását, mint értékmegőrző és közösségteremtő tevékenységet szívügyének tekinti.
„Tennivaló persze mindig akad, hiszen négy műemléktemplom karbantartása nem kis anyagi áldozattal jár. Emellett Sárdon, az egykori felekezeti iskola épületében egészségügyi központ került kialakításra, sőt, nekiláttunk egy gyógyszertár megépítésének is. El lehet képzelni, hogy a mintegy ezer főnyi románság milyen nehezen tudta elfogadni, hogy egy maroknyi magyar akarja megoldani a közegészségügyi ellátásukat…” A tiszteletes úr nem felejti el megemlíteni az anyanyelven történő oktatás és az egyházi javak visszaszolgáltatásának fontosságát sem. „Az óvodáskortól kezdődő magyar nyelvű oktatás intézményesítése lehet az egyre gyorsuló asszimiláció egyetlen ellenszere. A templomok és az iskolák, mint közösségteremtő erők pedig a szórványban élő magyarság fennmaradásának zálogai.” Reményik Sándor 1925-ben írt Templom és iskola c. verse időszerűbb, mint valaha, egyben üzenet és felhívás mindannyiunk számára: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot, s az iskolát!”
Átsétálunk a református templomba, amelyről Gudor Botond rövid történeti áttekintést ad. „A templom méreteiből arra lehet következtetni, hogy 1781-es építésekor legalább 3-400 hívő befogadására tervezték, ami azt jelenti, hogy a település akkori lakossága bizonyosan elérte az ezer főt. A református gyülekezet mintegy 7-800 lelket számlált, és a 200 katolikus hívő mellett csupán néhány román család élt ekkor Magyarigenben. Az akkori nemesek és borosgazdák nem restellték bőkezű hozzájárulásukat adni az építéshez, amit bizonyít, hogy a protestáns felekezetekre nem jellemző díszes faragásokkal, oszlopokkal és párkányokkal látták el a belső teret, amelyek így különleges eleganciát kölcsönöznek az épületnek. A szószék és az úrasztala dalmáciai márványból készült, az oldalhajók felett végigfutó erkélyt pedig bécsi barokk kőkorlátok zárják. A templomban megtalálható Bod Péter mellszobra, aki amellett, hogy a XVIII. században Erdély történetírójaként vált ismertté, Árva Bethlen Kata udvari lelkészeként Magyarigen lelkipásztori szolgálatát is ellátta. Síremléke a templom előtti kertben található. ”
A lelkész egyébként a közelmúltban könyvet is írt Bod Péterről, amely román nyelven jelent meg a gyulafehérvári állami egyetem gondozásában, s mint mondja, már készülőben van a magyar nyelvű változat is. 
Üres órái tehát ritkán adódnak Gudor doktornak, ha pedig nem az egyházi teendőkkel, vagy egy tudományos munka írásával foglalatoskodik, akkor otthonában három kislánya és felesége köti le minden figyelmét.
Továbbindulunk dél-erdélyi portyánk utolsó állomásai felé, célunk az Aranynégyszög két, egykor virágzó települése, Abrudbánya és Verespatak. Az Ompoly meseszép völgyében haladva olyan az ember érzése, mintha valamely alpesi országban járna. Az országút erdőkkel borított hegyek, zöld mezők, és apró falvak közt vezet, míg el nem éri Zalatnát. Az alpesi táj illuzionisztikus képe hamar szertefoszlik, ahogy beérünk a városközpontba - a valaha jómódú település ma szellemházak birodalma. Lakatlan háztömbök, hiányzó ablaküvegek a tanúi a megváltozott időknek. Az erőltetett iparosítás végtermékeit „élvezik” ma is a helybéliek, hiszen az ipari művek leállta után a levegő ma is ólommal terhes, ráadásul a bányászat és a színesfémipar összeomlásával itt élők ezrei maradtak munka nélkül. A kilátástalanság béklyóként nehezedik rá a város hétköznapjaira, az utcán lézengő emberek komor arcáról nem a jövőbe vetett töretlen hit olvasható le. Városnézésre azonban ma nincs időnk, sietünk tovább Abrudbányára, ahol megkísérlünk találkozni Gábor Ferenc református lelkésszel.
A város peremén lévő varrodából emberoszlop tart hazafelé a főút mentén, mondják, ez az egyetlen ma is működő vállalata a városnak. Leparkolunk a fő tér közelében hajdan élt jómódú polgárok házai mellett. A díszes ablakkeretek, faragások és motívumok a magyar időket, leromlott állapotuk a jelent idézik. A városközpont képét ma is a három történelmi egyház - a katolikus, a református és az unitárius - templomai uralják. Ezek közül a pápistáké a legrégebbi, amelynek építését a XII-XIII. századra teszik, falain nemrég középkori freskókra is bukkantak. 
A móc felkelők villongásainak kétszer esett áldozatul a város magyar polgársága, ezzel egyidejűleg a templomok is jelentős károkat szenvedtek. Ma Abrudbányán a 6000 főnyi románság mellett mintegy 70 magyar él, többségében reformátusok, és van még néhány katolikus a városban. Az unitárius gyülekezet néhány évtizede elfogyott, gazdátlanul maradt templomuk az enyészet martalékává vált. Ahogy elsétálunk előtte, a hatás még megdöbbentőbb, mint a fényképeken: a barokk épület falaiból mára fák nőttek ki... 

Felkeressük a gyógyszertárat, amelynek magyar a tulajdonosa. Különös látvány itt a mócok földjén, hogy egy patika fényrekláma csupa nagybetűvel hirdeti: GYÓGYSZERTÁR. Magyarul köszönünk, hiába, az alkalmazottak itt csak románul tudnak. Persze nincs nagy gond, azért megértetjük magunkat. Padre biserica reformata - mondom, amivel a református parókia felől érdeklődnék. Az egyik hölgy a tér túlsó oldalán álló alacsony épület irányába mutat, amely közvetlenül a városháza szomszédságában van. Szerencsére nem jövünk rosszkor, Gábor Ferenc tiszteletes úr és felesége szívesen fogadnak minket. Kissé átfáztunk a nyirkos időben, ezért hálásak vagyunk a Krisztina asszony által főzött forró teának. Meséli, ő is Nagyenyedről származik, ott járta ki az iskolát a Bethlen Kollégiumban.

Kissé talán meglepődnek, hogy ezen a késő őszi hétfő délutánon állít be hozzájuk Magyarország legnyugatibb csücskéből három fiatalember, akik a helybéli magyarságról érdeklődnek.  

„Az utóbbi években az enyhülés jelei mutatkoztak a román-magyar viszonyban, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy már annyira kevesen vagyunk, hogy nem tartanak minket veszélyesnek. A helyi román képviselőkkel egyébként gyakran sikerül szót érteni, és ez az együttműködés adja meg a lehetőségét annak, hogy a helyi magyarság érdekében elérjünk valamit. Megértik igényeinket a többnyelvű táblák kihelyezésére, és jelenleg keressük a lehetőséget a magyar nyelvű oktatás igény szerinti bevezetésére. 2007-ben megalapítottuk az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesületet, amellyel egyrészt örökségvédelmi, másrészt hagyományőrző céljaink vannak. Ennek keretében idén, 2010 nyarán sikerült először megrendezni a Magyar Közösség Napját, ez korábban teljesen elképzelhetetlen lett volna.”
Szóba hozzuk az unitárius templom helyzetét, mire a fiatal lelkész egy látványtervet mutat, amelyet a Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) készített az épület jövőbeli hasznosítását illetően. (Talán ismerősen cseng a név, ez az a kanadai-román vegyesvállalat, amely Verespatakon jogot szerzett a többszáz tonnányi nemesfém kitermelésére, és amely a tiszai ciánszennyezés kapcsán vált ismertté. Gábor Ferenc egyébként úgy gondolja, ha a beruházás végre zöld utat kapna a hatóságoktól, az nagyban enyhítene a térség foglalkoztatási gondjain.) Olvassuk a kétnyelvű tájékoztatást, miszerint az unitárius templomot a restaurálást követően kultúrházzá alakítanák, így a városnak végre lenne egy épülete, amely megfelelő teret adhatna Abrudbánya közművelődésének. Bár eredeti funkcióját így valószínűleg elvesztené, mégis fennmaradna épített örökségünk egyik jeles darabja. „A helyi önkormányzat román vezetőit is sikerült meggyőzni, hogy nem megoldás a település egyik szimbólumát lebontani, és sikerült elérni, hogy - a restaurálás előkészítésének feltétele mellett - az ingatlan használatbavételi jogát 15 évre az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület kapja meg.”

Lehet, hogy meglepőnek tűnik, vajon miért áll ki oly szilárdan egy református lelkész az unitáriusok öröksége mellett, a kérdésnek azonban nem csupán felekezeti, de összmagyar vonatkozása is van. Az abrudbányai unitárius templom kálváriája ugyanis nem csupán egy gyülekezet elsorvadását példázza, hanem annak sorsa levetíthető az egész erdélyi magyarságra. Ahol már veszendő a templom, ott veszendő a lélek is, Abrudbányán pedig már nincs sok belőle. A szórványban működő lelkipásztoroknak ezért ma különösen nagy felelősségük és küldetésük van az értékmentés, az értékmegtartás és egyben a magyarság összetartásának tekintetében.  
A nap egyre lejjebb ereszkedik a horizonton, erdélyi tartózkodásunk vége felé közeledünk. Megköszönjük a tiszteletes úrnak és kedves feleségének, hogy időt szenteltek jövetelünknek, búcsúzásképpen átadjuk azt a nemzeti színű lobogót, amit a szombathelyi Kovács Jenő adományozott az abrudbányai református egyház számára. Egy jelkép, ami összeköt lelkeket, embereket, határon innen és túl.

Utolsó helyszínünk az Abrudbányától mindössze 10 km-re fekvő Verespatak. A két, egykor szebb napokat látott bányásztelepülés történelme szorosan összefonódott. Közös a múlt, közös a jövő is? A dombok által közrezárt település népszerű turisztikai célpont lehetne, de természeti adottságait a közeljövőben valószínűleg nem a turizmus, hanem a kanadai-román bányavállalat fogja - szó szerint – kiaknázni. Az aranybányászat Verespatakon nem új keletű foglalkozás, első szkíta lakói is már kitermelői voltak az aranynak mintegy 2500 évvel ezelőtt. Később a rómaiak örökítették tovább a hagyományt, amire a település latin neve is utal - Alburnus Maior romjai ma is láthatóak a város határában.

Az aranybányászat újkori fellendülése Mária Terézia idejére tehető, amikor már németek, osztrákok és magyarok fejlesztették tökéletesebbre a bányászati technológiát. Most, ahogy Verespatakhoz közelítünk, egy korábbi fejtés emléke, egy hatalmas, fóliával letakart meddőhányó éktelenkedik az út mellett. Meredek emelkedőn jutunk el a történelmi városközpontba, amely hajdan pezsgő társasági élet színtere volt, hiszen kaszinó és bányászklub is működött a településen. Ma a védett övezet épületeinek javarésze - közöttük nem kevés műemlék - a „Gold” kezében van, legtöbbjük romos, elhanyagolt állapotban. Verespatak jelképe, a fő téri épülethomlokzat elölről megtámasztva, az eredeti arculatát illusztrálandó függöny mögé rejtve várja megmentőjét. Járjuk a sikátorszerű utcákat, ahol minden egyes épület maga a történelem. Székely-ház, Kovács-ház, Magyar Iskola, s megannyi monarchia-korabeli magyarság-emlék mesélhetne régen volt szép időkről, ha volna még kinek.

 
 
A lakosság túlnyomó része azonban - elfogadva az RMGC által felkínált újonnan épített lakásokat, és sokszor a még ezen felüli kárpótlást - már hátrahagyta otthonát, és Gyulafehérváron, vagy a környékbeli falvakon kezdett új életet. Akik maradtak, a végsőkig kitartanak. Hasonló állásponton vannak történelmi egyházaink is, amelyek 2003-ban közös nyilatkozatban jelentették ki, hogy ők bizony addig nem tágítanak Verespatakról, amíg egyetlen lélek is marad a településen. Szerencsére mindhárom „magyar” templom és a hozzájuk tartozó ingatlanok is védettséget élveznek, így ezek nem eshetnek a külszíni fejtés áldozatául. Helyzetük azonban közel sem rózsás. Egyes épületek kimondottan veszélyeztetett állapotban vannak, és komoly restaurálási munkálatokra várnak, legelszomorítóbb mégis a hívek rohamos fogyása, a gyülekezet nélküli templomok látványa. A vasárnapi istentiszteletre olykor betévedő híveinek jó ideje már csak románul misézi a lelkész a Miatyánkot, az évszázados asszimiláció ezennel bevégeztetett. Ugyan felekezet szerint még mintegy százötvenen tartoznak a magyar egyházakhoz, a valóságban azonban már tucatnyian sem bírják anyanyelvünket. A számok főleg annak tükrében elkeserítőek, hogy az 1910-es népszámláláskor még csaknem 1500 fő, tehát az akkori lakosság több mint 50%-a vallotta magát magyarnak.
Verespatak nem egyedi, de talán legdrámaibb példája az anyanyelvvesztésnek, és sajnos hasonló veszély fenyegeti a tömböktől elszigetelt kiöregedő szórványközösségeket. A kissé méltatlanul elfeledett dél-erdélyi magyarság pedig önmaga nem lesz képes a szórványügy problémáját megoldani, ezért minden egyes gyülekezet, iskola és templom gondozása nemzeti üggyé kell, hogy váljon.     

E beszámoló megjelent a Vas Népe online kiadásában 2011. május 14-én. Néhány fényképet a több információ és a jobb fényviszonyok miatt későbbi útjaimból is válogattam ide.