Miután összepakoltam a holmimat, elmentem a szeretett reggeliző helyemre, hogy felkészítsem a gyomromat az utazásra. Egy gyors kávé még lecsúszott, aztán visszatérve a szállásra, vártam, míg értem jön a megrendelt kisbusz. A jegyet Ho Si Minh-városba, azaz Saigonba kértem, hiszen onnan lesz a legegyszerűbb továbbutazni. Persze Saigon borzasztóan érdekelt, de el se tudtam képzelni, hogyan lehet majd a sokmilliós nagyváros forgatagában eligazodni.
Visszatérve még a Kep-i történésekhez, a kisbusz menetrendszerűen megérkezett, majd lerakott egy gyűjtőponton, ahol át kellett szállni egy másik járműbe. Ugyanis az vitt engem és a többi hostelből összeszedett utast a határra. A vízumom rendben volt, hiszen már Phnom Penh-ben kiváltottam a 30 napos engedélyt, amely 2020. február 1-től volt érvényes. Sajnos nem mindenki volt annyira felkészül, hogy előre gondoskodott volna a vízum beszerzéséről, ezért a határnál egy órát vártunk azért, hogy az illetékes hatóság a "renitensek" számára is kiállítsa a kért időtartamra. Miután nagy nehezen átengedtek Vietnamba, még mindig várni kellett, hogy előálljon egy újabb kisbusz. Az időt egy holland (Esther és Duco), valamint egy argentin párral (Alejandro és Manuela) töltöttem egy kávézóban. Estherék a Mekong-deltához igyekvő buszra vártak, míg a dél-amerikaiak ugyanarra a járatra vettek jegyet, mint én. Amíg a buszunk be nem gördült, elmeséltük egymásnak élményeinket és jövőbeli terveinket - úgy tűnik, egészen hasonló irányt vesznek majd útjaink. Dél van, de már a harmadik járműbe szállok be - ellenben nem ez a mai nap utolsó autóbusza. Aktuális kisbuszunk ugyanis mindössze 10 percig repít minket, egészen Ha Tien központjáig. A sofőr megkérdezi, ki szeretne pénzt váltani, én adok neki 20 USD-t, ő pedig teljesen korrekt módon ad nekem 440.000 VND-t (vietnami dong). Miután mindenkinek beváltja a dollárját helyi pénzre, kijelenti, hogy most ő innen nem megy tovább, nekünk majd át kell szállnunk egy másik, immár egészen nagy autóbuszra, az visz majd tovább Saigonba.
Tudni kell, hogy a vietnami autóbuszok többsége éjszakai utazásra vannak kitalálva, tehát gyakorlatilag vízszintesig döntött fekvő boxok vannak bennük három oszlopsorban kialakítva. Egy-egy az ablakok mellett, egy pedig középen. El kell áruljam, ezek a fekvő alkalmatosságok nem a 180 cm felettiek számára vannak kitalálva, hiszen kinyújtott lábú testhelyzetet én nem tudok benne felvenni. Így utazni hosszú-hosszú órákon keresztül bizony nem túl pihentető, de jó esetben a fáradtságtól valahogy elalszom. A legrosszabb helyzetben a hátsó sorban fekvők vannak, ugyanis ott öt főnek kell összepréselődni, méghozzá úgy, hogy az autóbusz mennyezete alig fél méterrel van az arcod felett. A Saigonba vezető úton Manuelának és Alejandrónak jutott ez a "hálás" feladat, hogy elfoglalják helyüket a hátsó szekcióban. Ez láthatóan cseppet sem szegte kedvüket.
Lassan ránk esteledett az autóbuszon, de az álom a szememre csak nem akart megérkezni. Semmi csodálkoznivaló nincs ezen, mert a sofőrünk félpercenként dudált le egy motorost vagy egy autóst az útról, minden jármű útban volt neki. Végre megálltunk egy óriási menzakomplexum mellett, ahol rajtunk kívül még legalább 15 busz parkolt. Itt volt lehetőségem egy kis melegételt magamhoz venni, ami igencsak jól esett már az egész napos koplalás után. Egy kis rizs, egy kis szaftos hús és némi saláta bőségesen elég volt a boldogságomhoz. Még néhány órát zötyögtünk az egyre zsúfoltabbá váló főúton, ami jelezte, hogy közeledünk a déli főváros felé. A tízmilliós Saigonba késő este. kb. 11 óra körül érkeztünk meg. Mivel az argentin párnak és nekem is nagyjából hasonló helyen volt a szállásunk, hívtunk egy taxit és együtt utaztunk be a buszpályaudvartól csaknem 10 km-re fekvő központba. Igen, itt azért vannak távolságok, az utazástól kimerülten pedig nem szívesen sétáltam volna éjjelek éjjelén a hostelig. Manuelától és Alejandrótól aztán szállásuknál elbúcsúztam, talán holnap egy kávé mellett újra beszélgetünk. Nekem még volt 5 perc sétám a hostelig, ez alatt az idő alatt még találkoztam egy kósza patkánnyal, de ilyesmire már fel sem kapom a fejemet, olyan mindennaposnak tűnik már.
Saigon / Ho Si Minh-város
Reggelimet, ami egy jól sikerült rántotta volt, a hostelben fogyasztottam el. Úgy döntöttem, hogy ezt a napot teljes mértékben a város felfedezésére szánom. Nem mintha egy 10 milliós várost be lehetne járni egy nap alatt, de tekintetbe kell vennem, hogy csupán egy hónapos vízumot váltottam ki Vietnamra, és ennyi idő alatt a lehető legtöbb helyszínre el szeretnék jutni úgy, hogy közben ne érezzem azt, hogy elfogyok és csak rohanok egyik városból a másikba.
Tehát a mai nap Saigoné. Mivel szállásom viszonylag közel volt a nagy hírű piachoz, első utam a bazársorra vezetett. Az épületet könnyű felismerni a négyoldali toronyóráiról. Ahogy beléptem, rögtön valami nagypénzű nyugati turistának néztek és hol jobbról, hol balról érkezett a "támadás". Természetesen mindenki igyekezett engem meggyőzni arról, hogy vegyek valami hamisított jó nevű karórát, vagy gyümölcsöt, vagy ruhát, cipőt, kendőt, pólót, teljesen mindegy, csak hagyjam ott a pénzemet. Amikor udvariasan visszautasítottam őket, már nem voltak annyira barátságosak. Egy helyen viszont nem bírtam ellenállni a szárított gyümölcsnek, ezért vettem egy zacskó kiwit, amiből egész nap falatoztam úton-útfélen. A piacon volt minden, mi szem-szájnak ingere, a langusztától a tengeri halakig, a különleges déli gyümölcsökön keresztül a legkülönfélébb húsáruig elképesztő választék - és illatok.
Aki Saigonban jár, azt gondolom, hogy nem szabad kihagyni a látnivalók közül a Háború Emlékeinek Múzeumát (War Remnants Museum), amely több emeleten berendezett tárlaton keresztül mutatja be a Vietnámi Háború minden borzalmát. Az udvaron harci járművek - helikopterek, repülőgépek - egész tárháza látható. Bízom benne, hogy aki egyszer az életben felkeresi ezt az intézményt, annak egy életre elmegy a kedve az ellenségeskedéstől, a háborúskodásról, bár a közelmúlt eseményeit látva lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy az emberi elme találékonysága kifogyhatatlan, ha embertársa megkínoztatásáról van szó. Álljon itt néhány fotó a múzeum anyagáról.
A szívszorító élmények után belevetettem magamat a város forgatagába. Nagyokat sétáltam a széles utcák mentén, melyek szépen voltak fásítva és virágokkal beültetve. A város egy igazi metropolisz képét és hangulatát árasztotta. A Saigon-folyó partján szemügyre vehettem a rengeteg felhőkarcoló látványát, amelyek a hatalmas területen elterpeszkedő város képét folyamatosan formálják. Volt még egy múzeum, amelyet mindenképpen szerettem volna felkeresni, ez pedig a Vietnam nemzeti hőséről, a város névadójáról elnevezett emlékhely, a Ho Si Minh Múzeum, amely által az ember képet kap arról, mekkora csodálat, szeretet és tekintély övezte az egykori vietnami elnököt. "Ho apó" személyes tárgyai mellett jobbára a fényképek mesélnek mítoszáról.
A város felfedezése közben nagy kedvencem lett a széles Nguyễn Huệ sétálóutca, amelynek hangulatát gyönyörű szökőkutak, Ho Si Minh szobra, a hatalmas irodaházak, 5 csillagos hotelek, valamint a francia gyarmati időkben épült városháza, valamint az operaház épületeinek látványa emelik. Kicsivel odébb a Vincom Center grandiózus, kéttornyú sziluettje tűnik fel, érdekes és színes kavalkádját mutatva a 21. századi modern és a provinciális stílus építészetének. Ha mindez nem lett volna elég, akkor még egy utcával kellett volna csak továbbsétálni, hogy újabb csodákban gyönyörködhessek. Hiszen itt, a francia negyedben áll Saigon két emblematikus épülete, a Notre Dame római katolikus székesegyház, mellette pedig a híres Postahivatal, amelynek belső tere egyszerűen lenyűgöző - a francia elegancia hű lenyomata. Az épület előtt rengeteg árus kínálta portékáját és én úgy megkívántam a kókuszdiót, hogy muszáj volt vennem egyet.
A szállásra visszatérőben találtam egy olcsó kifőzdét, ahol kiváló Phở levest ettem, amiben volt hús, zöldség, csíra és rizstészta is gazdagon, nem maradtam éhes utána. Vietnamban a hostelek szolgáltatásai közé tartozik, hogy meg lehet náluk venni egy-egy szervezett kirándulásra a belépőt, vagy megvehetem náluk a buszjegyet is akár. Én holnapra egy egész napos Mekong-delta kirándulásra fizettem be, amit már nagyon várok! Sőt, megvettem holnap estére a buszjegyet is Da Latba, hiszen Saigonból oda szeretnék majd utazni. Az egész napos séta után egy kicsit elfáradtam, de szerettem volna mindenképpen látni az éjszakai Saigont is - elsősorban a 2010-ben épült Betexco Torony tetejére akartam felmenni, és onnan csodálni a várost. Óriási szerencsém volt, mert zárás előtt fél órával értem oda, így még éppen felengedtek a panorámakilátóba, amiért 200.000 VND-t kellett kifizetnem. Cserébe fentről bámulhattam az esti fényekben úszó várost. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése