Reggel becuccoltam a kisebbik hátizsákomba, magamhoz vettem a legszükségesebb holmikat, s minden egyebet, amire szükségem lehetett az elkövetkező három napban, a többit otthagytam a Loki csomagmegőrzőjében. Mivel előző este már megvásároltam a buszjegyemet Humahuacába egy saltai turisztikai irodában, nem kellett másra figyelnem, minthogy időben kiérjek a buszpályaudvarra. Az időzítés tökéletes volt, 10 perccel a kiérkezést követően már úton voltam San Salvador de Jujuy felé. A délelőtti szürke, esőre hajló idő Jujuy városában még mindig a rondábbik arcát mutatta, de minél északabbra tartott buszunk, annál inkább tisztult az idő. A fellegek elvonultával a látóhatár is kiszélesedett, és elém tárult a Rió Grande csodálatos folyóvölgye. Megérkeztünk Quebrada de Humahuacába, ahol a hegyek szinte elképzelhetetlen színekben pompáznak.
A busz begördült Humahuaca megállójába. Gyermeki boldogság ült ki az arcomon, amikor megérkeztem és szétnéztem a 12 ezres kisvárosban. Úgy emlékszem, még hangosan fel is nevettem. :) Annyira vágytam rá, hogy lássam ezt a csodálatos vidéket, amely a maga kopárságával, az elhagyatott kisvárosaival, a majdnem kiszáradt folyómederrel és az olykor vöröses, sárgás, barnás, smaragdzöldes színekben pompázó hegyekkel, maga a csoda. Humahuaca a környék legnagyobb települése, itt van a legtöbb hostel, kávézó. A központban áll a vakítóan fehér Cabildo és az Iglesia de la Candelaria, de igazán különlegesnek számítanak a városközpont vályogfalú házacskái és a domboldalban szétszórtan ácsingózó kaktuszok, azaz a cardonok. Itt, a település feletti kis dombocskán emelték a Függetlenség hőseinek emlékművét, amely kicsit szürreális érzetet kelt az antik hangulatú Humahuacaban. Mindenesetre látványosságnak sem utolsó, és persze minden idelátogató turista szívesen felkeresi, mert innen festői a látvány a lábunk előtt heverő városkára. A fő téren indián kézművesek árulják portékájukat, szőtteseket, sapkákat, sálakat, pulóvereket, nehogy megfázzunk a 40 fokos melegben. Bár igaz ami igaz, így március idusán, 2000-3000 m magasságban az éjszakák azért meglehetősen csípősek lehetnek. Egy csésze kávéra még volt időm beülni az egyik hangulatos kávézóba, aztán kisétáltam a buszpályaudvarra, mert a következő járattal már indultam is tovább Tilcarába.
Kora este, naplemente előtt érkeztem a bájos kisvárosba, ahol rögtön megkerestem szálláshelyemet, Villa Nanint, ahol csupa kedves és nagyszerű emberrel találkoztam, nem beszélve a vendéglátó lányokról, Lurdesről és Danieláról, akik lesték minden kívánságunkat. Miután berendezkedtem a szobába, sorban érkeztek a lakótársak is, mind-mind szuper jó fej, Ivan és Mey Argentínából, egy szintén argentin pár, Soledad és a barátja, Velentina Olaszországból, és Shirley Peruból. Nagyon hamar összekovácsolódott a társaság, hogy teljesen magától értetődő volt, hogy az estét közösen fogjuk tölteni egy helyi bárban. El is mentünk vagány helyre, ahol rendesen bepizzáztunk, empanadáztunk. Aztán jött egy banda, amelyik elkezdett igazi temperamentumos helyi zenét játszani, mire persze azonnal mindenkinek megindult a lába, és hajnalig tartó bulizásba kezdtünk. Jártuk a Chacarerat, mintha ezzel születtünk volna! :)
A busz begördült Humahuaca megállójába. Gyermeki boldogság ült ki az arcomon, amikor megérkeztem és szétnéztem a 12 ezres kisvárosban. Úgy emlékszem, még hangosan fel is nevettem. :) Annyira vágytam rá, hogy lássam ezt a csodálatos vidéket, amely a maga kopárságával, az elhagyatott kisvárosaival, a majdnem kiszáradt folyómederrel és az olykor vöröses, sárgás, barnás, smaragdzöldes színekben pompázó hegyekkel, maga a csoda. Humahuaca a környék legnagyobb települése, itt van a legtöbb hostel, kávézó. A központban áll a vakítóan fehér Cabildo és az Iglesia de la Candelaria, de igazán különlegesnek számítanak a városközpont vályogfalú házacskái és a domboldalban szétszórtan ácsingózó kaktuszok, azaz a cardonok. Itt, a település feletti kis dombocskán emelték a Függetlenség hőseinek emlékművét, amely kicsit szürreális érzetet kelt az antik hangulatú Humahuacaban. Mindenesetre látványosságnak sem utolsó, és persze minden idelátogató turista szívesen felkeresi, mert innen festői a látvány a lábunk előtt heverő városkára. A fő téren indián kézművesek árulják portékájukat, szőtteseket, sapkákat, sálakat, pulóvereket, nehogy megfázzunk a 40 fokos melegben. Bár igaz ami igaz, így március idusán, 2000-3000 m magasságban az éjszakák azért meglehetősen csípősek lehetnek. Egy csésze kávéra még volt időm beülni az egyik hangulatos kávézóba, aztán kisétáltam a buszpályaudvarra, mert a következő járattal már indultam is tovább Tilcarába.
Kora este, naplemente előtt érkeztem a bájos kisvárosba, ahol rögtön megkerestem szálláshelyemet, Villa Nanint, ahol csupa kedves és nagyszerű emberrel találkoztam, nem beszélve a vendéglátó lányokról, Lurdesről és Danieláról, akik lesték minden kívánságunkat. Miután berendezkedtem a szobába, sorban érkeztek a lakótársak is, mind-mind szuper jó fej, Ivan és Mey Argentínából, egy szintén argentin pár, Soledad és a barátja, Velentina Olaszországból, és Shirley Peruból. Nagyon hamar összekovácsolódott a társaság, hogy teljesen magától értetődő volt, hogy az estét közösen fogjuk tölteni egy helyi bárban. El is mentünk vagány helyre, ahol rendesen bepizzáztunk, empanadáztunk. Aztán jött egy banda, amelyik elkezdett igazi temperamentumos helyi zenét játszani, mire persze azonnal mindenkinek megindult a lába, és hajnalig tartó bulizásba kezdtünk. Jártuk a Chacarerat, mintha ezzel születtünk volna! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése