Utazásom a Távol-Keleten. Kambodzsa, Phnom Penh.

Úgy gondoltam, hogy néhány év szünet után ideje életet lehelni a naplómba, hátha érdeklődésre tart számot néhány távol-keleti országban tett látogatásom. A terveimben az első állomás Kambodzsa szerepelt, ezt követően Vietnám, majd Tajvanba lesz az úti cél.

Január elején, amikor szeretett fővárosunkban éppen beköszöntött a zima, repülőre ültem, és Sanghaj érintésével Phnom Penhbe, Kambodzsa fővárosába utaztam. Az útlevélellenőrzést követően hamar vettem egy SIM kártyát a repülőtéren, majd egy tuk-tukkal a szállásomra (SLA boutique hostel) siettem. A tuk-tuk a főváros egyik legkedveltebb szállítóeszköze, a reptéren gyakorlatilag sorban állnak az érkezők kegyeiért. Persze annyira nem kell tartaniuk attól hogy munka nélkül maradnak, mert a taxinál biztosan jobb áron kínálják szolgáltatásukat.

Ahogy a centrum felé haladtunk, néztem a körülöttem közlekedő autókat: elsősorban japán és német prémiumkategóriás autók, és rengeteg motoros, na és persze tuk-tukos. 

Ennyire jól menne a Kambodzsaiaknak?! - kérdeztem magamtól. 

Mire beértünk a központba, árnyaltabbá lett a kép, sőt. 

Egy rövid alvás után rögtön elindultam egy rövid felfedező útra, mi is van a közelben. Például a királyi palota vagy a nemzeti múzeum, viszont ezek este nem látogathatók. 

A legjobb ha ilyenkor az éjszakai piacra indul az ember, ahol helyi kereskedők árulják portrékáikat most már nem csupán sajatjaik, hanem az egyre növekvő számú külföldiek számára. (A vízum beszerzése nálunk is kb 2-3 nap csupán, nekem 1,5 nap után megérkezett az eVisa.) 

A Night Marketben állítólag jókat lehet enni, sőt kötelező jókat enni. Én köszöntem szépen, nem éltem most a lehetőséggel, pedig a sült disznófültől a rántott békáig elég nagy választék volt, de ahogy egymás hegyén, hátán lógtak ezek a 'finomságok', nekem nem sok gusztusom volt innen választani, ettem inkább egy klassz tintahal vacsorát egy közeli kifőzdében. 

Az éjszakai piacon lenni nagyszerű időtöltés, emellett egyfajta trend, a családok, barátok és a turisták szeretnek is idejárni,  és a placc is úgy lett kialakitva, hogy valóban társasági élmény legyen egy vacsorát elfogyasztani az arra kijelölt szőnyegeken. 

Ha az ember nem éppen a hostelben tartózkodik, ahol színesebbnél színesebb emberekkel kerül kapcsolatba és merül bele az élet dolgaiba - elsőrendű téma, hogy ki mikor kelt útra, hány napot, hetet, hónapot utazik -, akkor sem érzi magát totál idegennek még Kambodzsában sem, mert a hátizsákos turisták mindenhol ott vannak. Velük pedig könnyű megosztani az élményeket - és a költségeket. 

Na de maradjunk szigorúan Phnom Penh-nél. Hazafelé nem lehetett kihagyni hogy ne a Tonle-folyó partján sétáljak vissza a szállásra. Azt a vegyes, erős szagot, amit ott éreztem, nem volt túl kellemes, annál is inkább, mert a 30 fokos fülledt melegben amúgy sem volt könnyű a levegővétel. 

Betévedve egy kevéssé megvilágított utcára, megsokasodtak a rajongóim. Hol az utca egyik, hol a másik oldaláról ajánlották fel szolgálataikat a helyiek. A tuk-tukosok már-már tolakodva próbáltak fuvarhoz jutni általam - persze illően próbálom visszautasítani őket, elvégre belőlem mint turistából élnek, én pedig sokszor rájuk vagyok szorulva -, máskor a kapualjakból szólítottak le a hölgyek, hátha szükségem van egy jó masszázsra, de inkább egy alkalmi légyottra. Amikor előbukkant a semmiből egy jól kikent shemale, vagy tudom is én minek mondják és milyen neműnek tartják őket, akkor komolyan elkezdtem aggódni, hogy biztosan jó helyen járok-e, tutira ide akartam jönni? Arról nem is beszélve, hogy több helyütt az utca közepére van hányva a ház összes szemete, és ezek között jár-kel gyologos, motoros, mindenki. Nem túl bizalomgerjesztő látvány. 

De ezzel itt együtt kell élni egyelőre, amúgy pedig Phnom Penh-nek azért van egy sokkal barátságosabb arca is.

A főváros lüktetése maximum éjszakára enyhül kissé, akkor valóban elcsendesik. 

Másnap reggel egy tuk-tukos kirándulásra mentem a Tonle-folyó másik oldalára. Itt is találni jó néhány érdekességet. Útközben megálltunk a folyóparton, ahonnan kiválóan átlátható, hogy a város csaknem teljes sikságra épült fel. Ami feltűnő volt, az a néhány épülő magad irodaház, amelyek éket vertek az alacsony épületek közé. Vezetőm elmondása szerint az utóbbi években óriási mértékű kínai beruházások zajlottak le, nem csak itt, hanem az ország déli részén fekvő Sihanoukvilleben is. Itt, Phnom Penh-ben a folyóból le is választottak egy jókora részt, melyet feltöltöttek és szigetet hoztak létre általa. Később csatolok erről a városrészről esti képeket is. 

Első megállónk az Arany Hajó (Golden Boat) volt, amely egy 300 éves buddhista szentély, ahol egy kedves idős asszony áldást hozó, védelmező karkötőt is a csuklómra kötött.

Innen a Majmok Templomához (Monkey Temple) utaztunk tovább. Nevét minden bizonnyal a buddhista szentély körüli fákon élő majmokról kapta, akik láthatóan jól érzik magukat az ember társaságában, s elfogadták közelségünket, amihez nyilván az is hozzájárul, hogy élelmet is tőlünk remélnek. A templomban éppen házasságkötésre készültek, az elengedhetetlen pódium már fel volt állítva. A szokás az, hogy a menyasszonynak és a feleségnek át kell esniük egy szertartáson, amely kicsit a mi víz általi keresztelésünkhöz hasonlatos. 

A kirándulás talán legszebb része a főváros régi helyszínének megtekintése volt. Korábban ugyanis a folyó ezen oldalán létezett a központ, amelynek patináját az Arany Templom (Golden Temple / Wat Kean Kleang) és a mellette álló régi városháza(?) épülete is mutatja. Főleg előbbi nyújt igazán lenyűgöző látványt az aranyozott külsejével és a csodálatos, a dominánsan kék színű belső festésével. Mivel nincs igazán a turisták látóterében, egyelőre viszonylag kevéssé látogatott, így megőrződött a szentély zsúfoltságtól mentes, bensőséges hangulata. 

A templom mellett található az ún. Old Capital, legalábbis tuk-tukos kalauzom így mesélt róla, amely egy impozáns, mára kissé elhagyatott (talán vallási?) épületegyüttese. 

Helyi vezetőm a Wat Phnom-nál, a város egyik legszebb és legrégebbi buddhista szentélyénél rakott le. (A belépő 1 USD.) Néhány tuk-tukos 'kolléga' újabb utakra invitált, de a rekkenő délutáni hőségben aznap délután már semmi kedvem nem volt többet utazni. 

A Wat Phnom tényleg szép. Korábban nem ezen a helyen állt, de egy pusztító árvíz miatt létrehoztak egy kisebb dombot, amin aztán újra felépítették a szentélyt. 

A leszálló est a város központi terén, a Függetlenség Emlékműnél (Independence Monument) talált. Innen vezet egy szép, parkosított sugárút a Tonle-folyó partjára, illetve a kínaiak által kreált új üzleti- vendéglátóipari negyedbe. Én előbb elkanyarodtam a közelben lévő Királyi Palota fele, közbeiktatva a Vietnámi-Kambodzsai Barátság Emlékművét és a szép Botumvatey Pagodát. Az ügyészség épülete mellett egy sétány vezet ki a Királyi Palota Parkjába, amely késő délutánra megtelik élettel. Egész családok vonulnak ki és játszanak felszabadultan a hatalmas szabadidős területen, miközben árusok tucatjai kínálják a gyerekek számára ellenállhatatlan finomságokat, vagy csak éppen egy uzsonnára való sült békacombot. Naplementekor kigyulladnak a parti sétány fényei, elindulnak a sétahajók, ahol kellemes helyi zene kísérete mellett ringatózhatnánk a Tonle és a Mekong összefolyásánál. Néhányan még ahhoz is bátorságot vették, hogy fürödjenek a tisztának egyáltalán nem mondható Tonle-folyóban. Még a hideg is kirázott a látványtól. 

Az esti kivilágításban tündöklő Phnom Penh-nek egészen magával ragadó a hangulata. A kínai szigeten egymást érik a vendéglátóhelyek, szinte mindenki megtalálja a számára kedves választékot. Nekem mondjuk nem sikerült. Nem baj, a hostelben kiválóan főznek, majd ott megvacsorázom.

Hazafelé menet megálltam a néhai Norodom Sihanouk király szépen megvilágított szobra mellett, aki a függetlenség kivívása idején (1941) állt országa élén. A sugárút végében, ünnepélyes fényében pedig még impozansabb a Függetlenségi Emlékmű együttese.

Phnom Penhben tartózkodva nem lehet megkerülni a Vörös Khmer halálos gépezetének emlékét.

A Gyilkos Mezők, illetve az S-21 néven hírhedté vált börtön és kínzóhely fájdalmas alapossággal tárja fel az alig több mint 40 évvel ezelőtt történteket. A Vörös Khmer 1975-ben átvette a katonai irányítást Kambodzsában. A kommunista párt vezető titkárának forradalmi elgondolása akkor az volt, hogy az országot csak a parasztság tudja megmenteni az imperializmus karmai közül, ezért nincs szükség értelmiségre, orvosokra, tanárokra, mérnökökre, hivatalnokokra, csak kétkezi munkásokra, akik a földeken dolgozva emelik majd az országot jólétbe. Pol Pot terveinek nagyon sok kambodzsai család útjában állt, meg kellett hát tisztítania a nemzetet a "parazitáktól". Akinek valamely családtagja érintett volt a tisztogatásban, jaj volt annak, még ha gyermek, csecsemő, fiatal lány, asszony vagy idős, magatehetetlen ember is volt. Pol Pot nem ellenséges országot igázott le, hanem saját nemzettársait küldte a másvilágra. Milliókat. Döbbenetes, de kevesebb mint 4 év alatt az ország népességének egynegyedét, három millió embert pusztított el a kommunista párt halálos gépezete. Azon már meg sem lepődünk, hogy annak idején a világ legbefolyásosabb országai közül az USA, Nagy-Britannia, Ausztrália és Németország is elismerte a népirtó Vörös Khmer hatalmát. 

A Gyilkos Mezők (Killing Fields) a kambodzsai áldozatok életének végállomása volt - a helyszínen stációról stációra végigkövethetjük a gyilkosok kegyetlen módszereit. Az áldozatok emlékére a kivégzések helyszínén egy hatalmas sztúpát emeltek, belsejében a számtalan tömegsírból előkerült csontok, meghasadt koponyák. Egy-egy szál virággal mindenki leróhatja kegyeletét a több ezer áldozat előtt. 

A hostel által szervezett félnapos látogatás másik helyszíne az S-21 fedőnevű  rettegett börtön volt. Az épület 1975 előtt iskolaként működött. Itt tartották fogva az ártatlanul meghurcolt kambodzsai állampolgárokat, akiket Pol Pot rendszere veszélyesnek vagy nemkívánatosnak minősített. Itt folytak a kényszervallatások és az emberi képzeletet messze felülmúló kínzások. 

Az épület szintjein más és más elhelyezésben volt részük a foglyoknak. Voltak, akiket egy  másik társukkal együtt egy mindössze 2 négyzetméteres lukba zárták, másokat egy kicsi osztályterembe zsúfoltak be negyvened vagy ötvened magával együtt. Több zárkában csupán egyetlen vaságy volt, erre ültették vagy fektették a vallatóra fogott áldozatokat, lábukat megbilincselve. A módszerek a legkülönfélébbek voltak, nem sorolom fel őket. A múzeumként működő egykori iskola- és börtönépületet (Tuol Sleng Genocide Museum) végigjárni elég megrázó, azt hiszem nincs ember, akit nem gondolkodtatna el vagy ne rázna meg. De az események megtörténtek, és alig múlt el azóta negyven év. Az ember azt gondolja, hogy az emberi gonoszság és kegyetlenség már a múlté, hasonló nem történhet meg többé. De erre az emberiség azóta is nap mint nap rácáfol. 

Utolsó, Phnom Penh-ben eltöltött nap ellátogattam a Nemzeti Múzeumba, ahol a Khmer Birodalom kultúrájának, elsősorban a buddhizmusnak a kambodzsai tárgyi emlékei; szobrok, épületrészletek, egykori használati eszközök vannak kiállítva. De itt látható a világ leghosszabb, kézzel szőtt sálja is, amely 1.150 m hosszú, 90 cm széles és több mint 22 ezer kambodzsai munkája van benne. A nemzeti egység egyfajta szimbóluma.

A múzeumnál fogtam egy tuk-tukot és irány az Orosz Piac. Ez a piacok között is különleges helyet foglal el a városban, mivel gyakorlatilag minden megtalálható benne, a festményeken át az aranyműves termékekig, az élő tarisznyarákon keresztül a női fehérneműig, az egész csirkén át a különböző helyben kifőzött étkekig tényleg minden. És minden gyakorlatilag fillérekért van. 

A piacról jó ötven perces séta volt, mire visszatértem a hostelbe, útközben az is kiderült, hogy Josip Broz Titóról, illetve Jugoszláviáról is elneveztek egy sugárutat Phnom Penh-ben, ahogy Lengyelország is kapott egy utcát a kambodzsai fővárosban.

A hostelben a mai este csirkés rizsleves közös elkeszitésébe lehetett bekapcsolódni. Én inkább csak szemmel követtem az előkészületeket, és csak a végeredményre voltam kíváncsi. Igaz, amikor megláttam a megbarnult, hónapokig érlelt, meghámozott tojásokat, el is ment az étvágyam. Ó, egy gulyásleves, de jól esne most. Mire mindenki vett magának egy tányérral a frissen elkészült műremekből, nekem már nem is jutott leves. Nem is baj, mondtam magamnak, a Jóisten is így akarta. Erre lefőztek még egy fazékkal, nehogy kimaradjak a közös vacsorából. Ráadásul kiporciózott nekem a házigazda kb. két évesre valót, én meg nem győztem hálálkodni, hogy milyen rendes. Végül egy adagot sikerült lenyomnom, legalább nem haltam éhen. 

Elbúcsúztam a csapattól. Sokakkal nagyon jókat beszélgettem, nap mint nap találkoztam, kártyáztunk, együtt kirándultunk. Sok hostelben  voltam már, de ez a hely az elsők között van. Jó volt itt lenni Phnom Penh-ben. Hiányozni fog.